Lássuk be, a Sony stúdió túl gyakran nyúlt hozzá az alapanyaghoz az elmúlt csaknem húsz évben, kétszer is újraindította a franchise-t. Így láthattuk a kétezres évek elején a vásznon Tobey Maguire-t, aki három film után adta át a stafétabotot Andrew Garfieldnek két egészestés show erejéig. Aztán jött a részleges együttműködés a Marvel stúdióval, így a Bosszúállók kalandjai közé is bekeveredett a pókfiú, hogy aztán egy újabb trilógiával megkapja a saját nagy filmjeit. A szuperhős legújabb megformálója, Tom Holland eleinte afféle „hülyegyereket” alakított, akit nem vesznek komolyan a Bosszúállók, mert nem tartják őt eléggé érettnek a világmegmentéshez.
Ez a tini szuperhős világ működött a két első epizódban (Hazatérés és Idegenben), aki középiskolásként sokszor választotta a csajozást a komoly felelősségvállalás helyett. Sőt, az Idegenben végén olyat léptek meg a forgatókönyvírók, mely eddig tabunak számított: a teljes világ megtudta, hogy Peter Parker a Pókember. Sokan érezték úgy, hogy ezzel talán kihúzták a drámaiságot a figura életéből, hiszen már mindenki tudja, ki ő – egy megosztó celeb az új felfogás szerint. Ezt lehetőleg rendbe kellett tenni, erre törekszik a figura a Nincs hazaútban. Ha már ott volt a Marvellel való együttműködés, akkor miért ne vegyenek annak univerzumából egy olyan karaktert kölcsön, aki előtt nincs lehetetlen? Természetesen Doktor Strange-ről (Benedict Cumberbatch) van szó, akit meg lehet kérni egy bűbáj bevetésére, amelynek lényege: mindenki felejtse el, hogy Peter Parker a Pókember.
Ám a varázslatba hiba csúszik és megnyílik a multiverzum. (Ezzel nem árulok el sok titkot, hiszen hónapok óra cikkeznek erről, sőt, az előzetesek is leleplezték, kik térnek vissza a nincs hazaútban.) Pazar ötlet, hiszen így közös nevezőre lehetett hozni az elmúlt két évtized Pókember mozijait. Így újra láthatjuk Doctor Octopust (Alfred Molina), Electrót (Jamie Foxx) vagy a Zöld manót (Willem Dafoe) és még másokat – jó sok sztárt. Igencsak meglódult a fantáziája Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyvíróknak, ami egyrészt jó: végre nem ugyanazt a rágógumit szervírozzák pepitában és óriási lehetőségek előtt nyitották meg a kapukat.
De telhetetlen kritikusként természetesen hivatalból vallom, hogy a felkínálkozó lehetőségekkel élhettek volna bátrabban is. Ám a multiverzum olykor a logikai következményeket nem veszi nagyon figyelembe, illetve vannak olyan fordulatok, melyek ennek ellenére sután triviálisak. De el kell ismerni, a Pókember történetének így is a legjobban kitalált produkciója, mely a maga módján (titok, mert innentől kezdve csak a spoilerekkel lehetne tovább mesélni) új értelmet ad az elmúlt két évtized Pókember univerzumoknak. Sőt, olyan jeleneteket kínál a rajongóknak, melyek időnként frenetikusan humorosak.
Mindemellett az alkotók meglépték azt, melyről eddig csak sokan álmodtunk. Jelesül: a „nagy erő nagy felelősséggel jár” szlogen most valóban fontos dramaturgiai elem – és bár szívfacsaró, de Peter Parkernek most hirtelen fel kell nőnie és meghozni az ehhez szükséges áldozatokat. Tom Holland pedig olyan kvalitásos színész, hogy él a lehetőséggel. Ha meg éppen nem áldozatot kell hoznia, akkor remekül elvan a nagyokkal: Benedict Cumberbatch és Willem Dafoe méltó partnere tud lenni.
Infó:
Pókember: Nincs hazaút
Bemutatja az InterCom
