Nagyon meglepődtem, mikor a bölcsesség óceánja, a dalai láma harsányan felnevetett arra a kérdésre, igaz-e hogy Magyarországon található a világ szívcsakrája. Ezen csöppet felszívtam magam. Ha én nem nevetek azon, hogy az előző dalai láma reinkarnációját éveken át keresték lóháton magas rangú vallási vezetők, míg éppen őbenne, az Üvöltő Tigris nevű eldugott tibeti falucska kétéves gyerekében találták meg, akkor neki se kellene lekezelőnek lenni a mi szívcsakrahitünkkel szemben. Amúgy korábban nagyon bírtam a dalai lámát, és el is mentem egy alkalommal megnézni a Közgázon, és amikor bejött a terembe és felállt a pódiumra, egyenesen belenézett a szemembe, igen, egyenesen az enyémbe, és aztán azt is észrevette, hogy hitetlenkedem azon, hogyan lehetséges, hogy pont az enyémbe nézett bele, és még erre a néma kérdésemre is mosolyogva bólogatott és még mélyebbre mélyesztette tekintetét, igen, igen, igen, tényleg pont a tiedbe nézek, semmi kétség. Persze, mikor hazaértem, rájöttem, valószínűleg minden jelenlévő ugyanazt élte át, mert ő úgy tud ránézni egy tömegre, hogy közben mégis mindenkivel egyenként is beszélget. Az viszont aggasztott, hogy őszentsége nem ismerte fel magában a macsót, mikor azt találta mondani, hogy igen, előfordulhat majd a jövőben, hogy egyszer egy nőben reinkarnálódik, de ebben az esetben fontos szempont lesz, hogy a nő attraktív legyen, és ekkor megint felnevetett, de most inkább úgy, mint egy kecske, mekegve: hehehe. Hát ez sem tetszett annyira, éppen ezért úgy döntöttem, hogy szívcsakraügyben csak a saját józan paraszti zsigeri megérzéseimre hallgatok. Ezért mikor a szívdoktorom ünnepélyes komolysággal figyelmeztetett, hogy kezdjek el lélekben felkészülni, hogy esetleg szükségem lesz pacemakerre, merthogy a szívem egyre kevesebbet ver percenként, úgy döntöttem, itt az ideje meglátogatni a Föld szívcsakráját, amely irdatlan nagy szerencsémre tőlem nem is olyan messze, légvonalban alig 38 kilométerre található. Már csak a Föld szívcsakrájában bízhattam, hogy műtéti beavatkozás nélkül, spontánul harmonizálni fogja a szívdobogásomat a pont nekem ideális ritmusra.
Lenkével a parkolóból egyenesen a dobogókői kilátóhoz siettünk, hogy rituálisan újra magunkhoz vegyük a tájat, mint oly sokszor gyerekkorunkban, amikor még fogalmunk se lehetett a szívcsakráról. Az elénk táruló hegyes-völgyes táj egyszerre volt meghitten ismerős, na meg kápráztatóan vadonatúj és gyönyörűséges a metsző kék éggel és kanyargó fényes Dunával. Ha csak ez a mintegy ötszáz négyzetkilométer létezne a világból, nekem már az is több volna a boldogságnál, és semmi mást nem kérnék mellé, csak egy függőágyat, hogy abban ringatózhassak tétlenül bámulva magam elé az elmúlásig és tovább.
Lenkével alaposan körbenéztünk és számba vettük a szívcsakra pontos fellelhetőségének gyanús helyeit. A Wikipedia sajnálatosan elég ködös volt a pontos földrajzi koordinátákat illetően, úgyhogy végül is bárhol lehetett Dobogókő tíz kilométeres körzetében. Olyan pompás nevek közül választhattunk, mint Rám-szakadék, Prédikálószék, ilyen Szentlélek, olyan Szentkereszt, Boldogasszony-kápolna, Boldog Özséb-kilátó, Miklós-forrás, ezek mind-mind méltó helyei lehetnének a világ szívcsakrájának. Aztán Lenke váratlanul az orra alá dünnyögte: megvan. Végre bejött a telefonján a Google Earth és elkezdett villogni a szívcsakra. Szóval van, igen, létezik a világ eme varázslatos energiaközpontja, a dalai láma gúnyos kacajának dacára. Létezik, és ráadásul valakik voltak olyan kedvesek a Google Earthnél be is jelölni. Végtelen hálával telítődött szívem, máris picit jobban éreztem magam a bolygónkon. Megállapítottuk, hogy északnyugati irányba kell haladjunk, de pár száz méter után a villogás mögöttünk bukkant fel újra. Egy ideig ide-oda tekeregtünk, míg egy kertes vendéglőhöz nem érkeztünk, ahol megkérdeztem a falat támasztó, becsukott szemmel napozó tulajt, hogy merre van a szívcsakra, amire azt felelte, hogy csak zúzapörköltjük van. Aztán alaposan végigmért minket, és láttam a tekintetéből, hogy úgy ítélte meg, nem leszünk túl nagy fogás, ezért azt javasolta, nézzünk vissza egy óra múlva, hátha addigra felszabadul egy asztal. A kerthelyiségben öt asztal volt, ebből az egyiknél asztalra borulva szundított egy pincér, a másik négy üres volt.
– De mi a szívcsakrát keressük – ismételtem el a tőlem telhető legudvariasabb, legtürelmesebb hangnemben –, azt olvastuk, hogy errefele található. A tulaj erre feléledt és öntudatosan egy szögesdróttal körbekerített részre mutatott, hát persze, persze, igen, igen, itt van valahol, menjenek csak itt az ösvényen a szögesdrót mellett az őrtoronyig, ott lesz valahol, mutatott egy szakadék melletti keskeny ösvény irányába az út túloldalán. Bár nem volt sok bizodalmam, mert úgy éreztem, csak le akar rázni bennünket, de azért elindultunk, és valóban pár kilométer múlva a szögesdrót mögötti telken felbukkant egy fából készült őrtoronyszerűség, olyan, amilyeneket egykor büntetőtelepeken létesítettek, és mögötte egy nagyon magas baljóslatú ipari kémény is ágaskodott, pont olyan, mint amilyenek a megsemmisítő táborokban találhatóak. Hát ennek nagyon nem örültem.
– Ugye, az nem lehet, hogy valakik pont a világ szívcsakrájára építették rá ezt a szörnyedvényt? – fordultam Lenkéhez, aki azon morgott, hogy most éppen megint teljesen eltűnt a villogás a telefonjának térképéről, pedig az előbb pont itt villogott.
– Te, ez olyan, mint az elektron villogása az atommag körül – jegyeztem meg –, nem körbemegy a pályán, ahogy illene, hanem kiszámíthatatlanul bukkan fel hol itt, hol ott. Mivel nincs tömege és súlya, semmi sem kényszeríti a normális, elvárható viselkedésre.
Mindeközben megtettük a teljes kört a bekerített terület körül az erdőben. Javasoltam, hogy menjünk vissza az építkezésig, amely mellett elhaladtunk és kérdezzük meg a melósokat. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a dolgozók ködösen észak felé mutattak, hogy arra van a rendház, ott érdemes megkérdezni. Ezt biztató jelnek éreztem, mert ezek szerint van itt egy rendház, és még az is lehet, hogy az egész szívcsakrakultusz központjára bukkantunk. Újra elhaladtunk egy kitárt kovácsoltvas kapu mellett, és kérdeztem Lenkét, hogy bemerészkedjek-e a kertbe, mert közben beborult és fekete felhők gyülekeztek a fejünk felett.
– Menjél, én itt megvárlak, mert ez a nyomorult nem működik – nyomogatta a telefonját, és én tétován elindultam. A gyülekező fekete felhőket rossz ómennek tekintettem, és valóban, amint közelebb értem az elhanyagolt kertben álló romos házhoz, két vicsorgó, tépett fülű doberman ugrott elő a semmiből, felém rohantak és vicsorogva, fenyegetően ugattak, hörögtek, mutogatták a hatalmas szemfogaikat. Nem, nem voltak megkötve. Ledermedtem. Hát így kell végezzem, nincs választásom, ha szemben maradok velük, akkor az arcomat tépik szét, ha megfordulok és futok, akkor meg a hátsómat. Egyetlen instrukció jött fel a régmúltból, semmiképpen sem szabad a szemükbe nézni, azt provokációnak tekintik, ezért az udvaron álló kocsit fixíroztam és tiszta tüdőből a ház felé üvöltöttem, hogy elnézést, a szívcsakrát keresem, visszahívnák a kutyáikat? Először úgy nézett ki, mintha senki sem tartózkodna a közelben, aztán az udvaron álló Chrysler kombi roncsai közül nehézkesen előmászott egy stüszi kalapos, vadászpuskás alak, és egyenesen a szívem közepére célzott, miközben csak annyit hörgött: magánterület.
A tépett fülű dobermanok közben még mindig egészen közelről vicsorogtak a vádlimra és vadul zihálva ugattak. Továbbra se mertem moccanni, majd újabb kísérletet tettem a békés rendezésre, könyörögve kértem a biztonsági őrt, hogy hívja vissza a kutyáit, én csak a szívcsakrát keresem.
– Nincs itt semmiféle szivacsállat – válaszolta lassan forgó nyelvvel, kissé spiccesen, aztán már kiabálva tette hozzá: azonnal hagyják el a területet! Ekkor konyult le a puska csöve, amit ő megpróbált újra kiegyenesíteni, eközben egy lépést akaratlanul hátralépett, megcsúszott, amitől viszont hanyatt vágódott, a puska meg elsült. Szerencsére a levegőbe lőtt. A kutyák megzavarodva, nyüszítve rohantak oda hozzá.
– Menjünk – szólalt meg a hátam mögött Lenke, aki közben bejött a kertbe megnézni, mi ez a hangzavar és felfordulás. Rossz lelkiismerettel, hátrálva indultam kifele, mégse hagyhatunk magára egy embert, aki hanyatt esett, beverte a fejét, és mintha még szivárgó vért is láttam volna öt méter távolságból.
– Ki kell hívjuk a mentőket – mondtam, mihelyst kiértünk a kertből és elkezdtünk rohanni. – Nincs térerő – felelte Lenke futás közben. Nagy szerencsénkre pár perc múlva előkerült a rendház kertkapuja, és mi berontottunk és egészen az épületig futottunk. Elkezdtem nyomogatni a kaputelefonon a gombokat, de sehol senki. Aztán végül megnyomtam a konyha feliratú gombot, de jobb lett volna, ha nem teszem, mert az egész ház elkezdett vijjogni, mintha tűz ütött volna ki.
– Ezek azt fogják hinni, hogy be akarunk törni, mert éhesek vagyunk – mondtam Lenkének, aztán egyenesen, becsületesen belenéztem a kaputelefon kamerájába, és a lehető legőszintébb hangon előadtam, hogy a szívcsakrát keressük, de a szomszédban, ahol két doberman lakik, baleset történt, egy férfi hanyatt esett, beverte a fejét és mentőt kellene hívni hozzá. Egy hatalmas villám hasított át az égen, és valahol a közelünkben ért földet, aztán három másodperc múlva érkezett is a fülsiketítő mennydörgés. – Egy kilométerre van tőlünk a vihar – állapította meg Lenke. Ekkor valami lángolni kezdett az erdőben, nem is olyan messze tőlünk. – Lehet, hogy a láger őrtornya ég – jegyeztem meg némi elégtétellel hangomban, miközben kifele iszkoltunk az udvarról a szakadatlan vijjogás közepette. – Lehet – mondta Lenke, és hirtelen megállt a hatalmas tűzrakóhely mellett, amely tele volt friss hamuval. Újra volt térerő.
– Pont ott állunk, ahol a térkép szerint a szívcsakra van – sóhajtotta Lenke.
– A Föld szívcsakrája? – kérdeztem hüledezve, mintha nem pont ezért jöttünk volna ide.
– Hát, amennyiben a Google Earth az igazat mondja.
Megrendülten bámultam a rakás hamut. – Köszönöm Istenkém a térerőt – tettem össze a két kezem. Eredetileg úgy képzeltem, ha megtaláljuk a pontos helyet, ráfekszem és megvárom, míg a szívverésem negyvenről felmegy legalább hatvanra, de most a hamu miatt kicsit elbizonytalanodtam. – Majd visszajövünk máskor – kiabálta Lenke a szakadatlan vijjogás és a hirtelen lezúduló eső hangorkánján át, és elkezdett futni. – Érted jövök a kocsival – kiabált még egyszer vissza, míg kibicsaklott bokával sántikáltam utána.
A 11-es úton haladtunk a Duna mentén dél felé. Nem dézsából ömlött, az Úristen most egy egész óceánt dobott ránk. Szügyig vízben haladtunk, csúsztunk a vízen. Lenke teljesen vakon vezetett, nem láttunk semmit az ablakra ömlő esőtől. Rajtunk és mindenki máson már csak az ima segíthetett, mikor valaki, akinek valami eszméletlenül sürgős lehetett, százhússzal elhúzott tőlünk balra és megelőzött minket. Felüvöltöttem: de hát ki ez az elmebeteg, idióta, vadbarom, aki azt akarja, hogy mindannyian itt vesszünk? Előredőltünk, hátha mégis sikerül valamit kivennünk a vízfüggönyön át. Nem tudom, mi volt az, amit sikerült végül Lenkének megpillantania, de hihetetlen reflexekkel jobbra rántotta a kormányt és ráfuttatta a kocsit az út melletti mezőre, és csak aztán lépett bele tiszta erőből a fékbe. Már nem ömlött, csak zuhogott, és lassan az is elállt. Tőlünk balra az úton egymásba csapódott füstölgő roncsautók sora állt. Rátettem a mutató- és középső ujjam a nyaki ütőeremre és 72 ütést számoltam meg egy perc alatt.
– 72 – mondtam diadalmasan.
– Még feljövünk párszor a csakrádhoz, és teljesen rendbe jön a szíved – nevetett fel Lenke –, csak éljük is túl.
