Bagossy László rendező a pandémia kezdete óta csak egy darabot írt és rendezett, azt is Stuttgartban. A drámában, amely napjainkban játszódik, egy szóval sem említik a Covidot. „Az emberek belefáradtak, legszívesebben elfelejtenénk az egész pandémiát, és nincs már kedvünk a színpadon sem erről beszélni. A koronavírus miatt a színház egy fenyegetett műfaj, home office-ban nem végezhető. Miután annyi online előadást láttunk, mindig újból el kell magyarázni, hogy az a színház, amelyet képernyőn látunk, nem valódi színház. Másrészről a lezárások alatt ez volt az egyetlen lehetőség számunkra a túléléshez; olyan volt nekünk, mint egy lélegeztetőgép, hiszen abban az időszakban csak így tudtunk a közönséggel kapcsolatot tartani. Habár ez nem színház, szükségünk van erre a hazugságra. Fenn kell tartani az illúziót, hogy csinálunk valamit, hogy létezünk, hogy dolgozunk, ha azt akarjuk, hogy ez az életösztön, a nézőközönségünk és mi magunk is fennmaradjunk. A járvány következtében kialakult krízishelyzet ma is tart, és szomorú látni, hogy azok a fiatalok, akik most végeznek, nem tudják gyakorolni a tudásukat. Nem átvitt értelemben merem itt kijelenteni, hogy ez egy háborús generáció” – állítja a rendező, aki emlékeztetett, hogy emellett még egy katasztrófát, az SZFE szétverését is meg kellett élnie a hazai színházi és akadémiai világnak.
Vágy a közelség iránt
Noha a német színházak már az általuk élvezett politikai támogatás miatt is stabilabb lábakon állnak, mint a magyarországiak, Wilfried Schulz, a düsseldorfi Schauspielhaus művészeti igazgatója is arról számolt be, hogy náluk is nagy a kimerültség, a depresszió, a kétség a hivatással, a színház jövőjével kapcsolatban. Sosem tapasztaltak még ennyi, a Covidtól független megbetegedést. „Másfél éve mi is stop-and-go üzemmódban működünk.
A válság idején sok támogatási programot hoztak létre, segélyeket osztottak szét, hogy az apparátus, a struktúra fennmaradjon. Ez sikerült is, az én színházamban közel 300 ember dolgozik, és senkinek nem kellett felmondanunk. Akkor is, amikor effektíve nem játszhattunk, tovább dolgoztunk, távolságot tartva és maszkot viselve, de végig folytattuk a termelést.”
Németországban most teljes üzemben dolgoznak a színházak. De nagy a nyugtalanság, a növekvő esetszámok fényében senki nem tudja, lesznek-e megint lezárások. „Addig játszunk, ameddig csak tudunk. Kiváló szellőzőrendszereink vannak, a nézőktől védettségi igazolványt kérünk, jelenleg keresve sem lehetne biztonságosabb helyet találni, mint a színház” – magyarázta Schulz.
Sokszor elhangzik a kérdés, hogy a Covid utáni színház ugyanaz lesz még, mint a Covid előtti? Mindeközben sokan számolnak be arról, hogy a közönséggel újfajta, intimebb viszony alakult ki, sokszor állva tapsolnak a nézők, szeretettel elárasztva a színészeket és az alkotókat. Ebből a találkozás és a közelség iránti vágyból kipattanhat egy olyan szikra, amiből valami új születik.
Németországban a pandémia elején még több darab foglalkozott a Coviddal. Az egyik Falk Richtertől a Touch, amelyet a müncheni Kammerspiele színtársulat mutatott be, és témája épp az emberi közelség. Más előadásokban indirekt módon kapott szerepet a vírus: a berlini Deutsches Schauspielhaus Woyzeck Interrupted című darabja a családon belüli erőszak témáját járta körül, ami egyik következménye volt a járványnak is. Wilfried Schulz színházában egy évvel ezelőtt Constanza Macras készített egy nagyszabású darabot Hyperreal címmel, az akkor tapasztalt megkettőzött realitásról, ám ezt ma már nem tudják műsorra tűzni, mert az, amiről Macras egy éve írt, már nem állja meg a helyét. A nézők nem feltétlenül egy boldog, biztonságos, kerek világot vágynak látni a színpadon, de nem is akarnak minden nap elszigetelődésről, járványadatokról beszélni. „Vannak más témák is, amelyek társadalmunkat pillanatnyilag foglalkoztatják, ilyen a nemek közötti egyenlőség, a genderméltányosság, mindennapjaink rasszizmusa, vagyis a társadalom sokszínűségét érintő politikai témák. Hiszem, hogy mind a színházcsinálók, mind a közönség igenis igényli a kritikus színházat. Néhány napon belül bemutatjuk Marlen Haushofer A fal című darabját. Ez a darab nem aktualizál, hanem általánosan beszél az elszigeteltség érzéséről. Lessing Minna von Barnhelmje, amelyet Andreas Kriegenburg rendez, tele van konfliktusokkal: egy háború után játszódik, olyan szereplőkkel, akik kétségbeesettek, azt hiszik, hogy soha többé nem fognak tudni kijönni ebből a helyzetből, de a darab megmutatja, igenis vannak utak-módok arra, hogy ez sikerülhet. Azonban maga a szó, hogy »koronavírus«, nem fog elhangzani benne, és senki sem fog maszkot feltenni a színpadon” – szögezte le Wilfried Schulz.
A valóság hendikepje
A színház nemcsak a szórakozás, a műélvezés helyszíne, hanem a társadalmi szerepvállalás fontos színtere is. Bagossy László részt vett a Free SZFE mozgalomban, Wilfried Schulz pedig kiállt a Drezdában iszlámellenes utcai felvonulásokat szervező Pegida-mozgalom ellenében. A pandémia azonban megváltoztathatja azt is, hogy a színház milyen szerepet tud vállalni a városi társadalomban. „Mi, színházi emberek már rég nem töltünk be katalizátor vagy impulzusadó vezető szerepet – magyarázta Bagossy László. – Rég nem vagyunk abban a helyzetben, hogy befolyásolhatnánk a közönségünket, mint ahogyan ez régen történt. Természetesen megpróbálunk erős és jó előadásokat csinálni, magunknak is bebizonyítandó, hogy még fontosak vagyunk, de egyre több tényező veszélyezteti a színházat. Ilyen a technikai fejlődés, amely egyre újabb és egyre rafináltabb virtuális tereket teremt. Mi megpróbálunk történeteket mesélni, és online performanszokkal is kísérletezünk, de én ezt már nem nevezném színháznak. És elképzelhető, hogy a virtuális valóság egyszer majd olyan valóságos lesz, hogy felül fogja írni a valódi valóságot. Az olvasás is egy ilyen probléma, az is képzelőerőt igényel. És az ifjabb generáció már alig olvas. Pedig a színháznak is szüksége van speciális fantáziára, a nézők részéről. Fogalmam sincs, mi lesz a pandémia végén. A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség morálisan nem sokat tanul ezekből a krízisekből. Nemrég olvastam Daniel Defoe-tól A londoni pestis című könyvet, éppen a Covid-járvány miatt, és abban az áll, hogy az emberek a horrorisztikus ijedtség végeztével ott folytatják az életüket, ahol abbahagyták. Pesszimistaként ezt várom magunktól most is.”
Wilfried Schulz optimistább: „Nem láthatunk bele az emberek fejébe, és nem is kell, hogy belelássunk. A művészet, és így a színház számára is előnyös, hogy sosem tudhatjuk, hogy abból, amit mi a színpadon és a munkánk közben gondolunk és érzünk, mi jön át és mi nem. Ez egy nagy játék, amit fel lehet vállalni. Én szentül hiszem, és a koronaválság csak megerősített ebben, hogy a társadalomnak közös helyekre van szüksége. Hajdanában ezt a szerepet töltötték be a templomok, később az egyetemek, olykor a »művészetcsinálás« helyszínei is. Másfelől pedig, és ezt a politika is belátja, a társadalmunkban – és most a német társadalomról beszélek – napról napra mélyebb törésvonal észlelhető. Már nem is baloldali-jobboldali megosztottságról van szó, hanem a szabálykövetőkről és az ezt ellenzőkről. Vannak az oltásellenesek és az oltáspártiak, a gazdaságban hívők és nem hívők, és még folytathatnám. Időközben minden ideológiai területen észlelhető ez a metsző törésvonal, amit az internetes kommunikáció is elmélyít. Van valami újfajta durvaság és engesztelhetetlenség abban, ahogyan másokkal bánunk.”
Elviselni az ellentéteket
A düsseldorfi Schauspielhausba a járvány előtt csaknem 250 000 ember ment el évente, ez a város fele. „Vagyis én nem becsülném le – folytatta Schulz –, hogy hány embert tudunk megszólítani. Hogy ezek az emberek másnaptól nem válnak jobb emberekké, az is világos, de ez jól is van így, hiszen egyikünk sem tudna megfelelni annak a felelősségnek, hogy mi egy pedagógiai intézmény vagyunk. De mi vagyunk az a bizonyos közösségi színtér. És a közönség is azt várja tőlünk, hogy értelemmel és empátiával közelítsünk olyan témákhoz, amelyek viszályt szülnek az emberek között. A színház már az ókor óta a demokrácia színtere, ahol megtanuljuk kibírni az ellentéteket, hagyjuk létezni az eltéréseket, a másságot, anélkül, hogy szidalmaznánk, ütlegelnénk vagy nem hallgatnánk meg egymást.”
A düsseldorfi teátrumban nemrég mutatták be a Hans Fallada regényéből készült Mi lesz veled, emberke? című előadást, amiben éppen arról van szó, hogy a társadalom kettészakad gazdagok és szegények csoportjára, és ez a szakadék napról napra mélyül, éppúgy, mint a mai társadalomban is. A Nibelungok című drámát Stephan Kimmig úgy rendezte meg, mint egy női szemszögből bemutatott feminista diskurzust. Az utolsó bemutatójuk pedig az Identitti volt Mithu Sanyaltól, amely olyan emberekről szól, akik nagyon haladó szelleműen gondolkodnak, meg akarják változtatni a társadalmat, gondolkodnak a sokszínűségről, másrészről olykor maguk is megbuknak toleranciából. Ezek mind olyan témák, amelyekről Wilfried Schulz szerint beszélni, sőt vitázni kell.
