Van egy kedves olvasóm, aki annyira szereti ezeket a kis sörtárcáimat, hogy a napokban megajándékozott egy remek kötettel, amelynek ez a címe: Óda a sörhöz. (Ezúton is még egyszer köszönöm neki az ajándékot, a sörözésre pedig még visszatérünk…)
A karcsú kis könyv alcíme is frappáns: „irodalmi sörolvasókönyv”. A kötet voltaképpen egy válogatás külföldi és hazai szerzőktől, s egészen messziről indít: az első szövegrészlet a sumer Ninkaszi-himnuszból származik, az időszámításunk előtti második évezredből. A fordító Komoróczy Géza professzor, s kedvcsinálónak örömmel idéznék a szövegből, csak hát az utolsó lapok egyikén azt olvasom: „jelen kiadvány a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható…” stb.
Szóval nem fogok másolni sem részben, sem egészben, pedig Komoróczy professzornak a sörtől ujjongó májról szóló sorai egészen lenyűgözők. S kik szerepelnek még a kötetben? A teljesség igénye nélkül: Rimbaud, Krúdy, Ady, Móricz, Bukowski, Örkény, Joyce, Dosztojevszkij, Rejtő, Baudelaire, Tar és Petri, jaj, mennyi szép, gyöngyöző és remek név! Akár sörmárkák is lehetnének egy irodalmi sörözőben, ahol örömmel kérnék egy korsó csapolt Petrit, Adyról nem is beszélve; jónapot, még egy kör friss Adyt a társaságnak, sok habbal…
Amúgy ezzel a kötettel csak egy baj van: a címe. Az óda műfaja ugyanis a sörhöz nem méltó, az óda túlságosan magasztos, arisztokratikus, fennkölt és ünnepélyes, holott a sör – mint a fentebb felsorolt pár név is mutatja – nem magasztos, nem arisztokratikus, nem fennkölt és nem ünnepélyes ital. A sörhöz még a sördalok sem illenek, amint ezt a sörtárcasorozat egyik korábbi részében kimutattam, sőt, a sör nem is líra, hanem próza, annak is a nyersebb, rövidebb, reszelősebb, érdesebb fajtájából. A sör, amice, nem egy lányregény.
Néztem aztán, hogy ki volt ennek a 2016-ban megjelent kötetnek a szerkesztője, s elcsodálkoztam: jé, hiszen én ezzel az emberrel több alkalommal söröztem!
Az első sörözésünknek még az időpontjára és helyszínére is emlékszem, 2008 tavaszán történt az óbudai Zöld Kapu Vendéglőben, azaz tizenhárom éve már. Meglehetősen sok sört ittunk. Korsó csapoltakat, hogy miféléket, azt nem tudom, de világos lager volt bizonyosan. S milyen jót beszélgettünk! Az első könyvem volt a téma, a Barbarus című regény, aminek az alcíme ez volt: magyar história. Ha ma írnám meg, akkor ez volna a címe: migránsok könyve. Nem is olyan régen tudatosult bennem, hogy ennek a családregénynek minden szereplője menekült volt, mai csúnya szóval migráns. Egy fiktív családfát írtam meg az elmúlt kétezer évből, összesen 52 generációt szedtem össze, lúzer, szegény, szerencsétlen, vagyontalan senkiket, akik egy közös őstől származtak, s életük egy bizonyos szakaszában menekülniük kellett az otthonukból, mert a rájuk taposó történelem súlya miatt beszakadt alattuk az anyaföld. Nem tudtam még akkor, hogy egyszer mennyire aktuális lesz ez a könyv.
Boldogan gurítottam le a söröket egymás után ezzel a bizonyos szerkesztővel, akinek nem írom le a nevét, mert nem vagyok rá felhatalmazva, megkérdezni meg nem tudom tőle, hogy leírhatom-e a nevét, mert nem vagyunk beszélő viszonyban. Bizony, ilyen ez. Az ember 2008 tavaszán gyanútlanul és boldogan sörözik a könyve leendő szerkesztőjével, majd eltelik pár rettenetes év és a kedves felek már szóba sem állnak egymással. Mindenesetre a Barbarus megjelent 2008 végén háromezer példányban, és a kiadó akkori vezetője, Morcsányi Géza azt mondta, hogy ő már akkor nagyon boldog lesz, ha összesen elmegy belőle ezer példány. Aztán Morcsányi felhívott 2009 elején, hogy rögtön az első hónapban eladtak belőle ezret, amire ő nem számított, boldog volt, én is boldog voltam.
Azzal a bizonyos szerkesztővel, aki a Barbarust gondozta, utoljára a Fő utcában találkoztunk 2011-ben, azaz éppen tíz éve, a Halásztanya nevű helyen, ahol sült keszeget ettünk és sok sört ittunk. A fene gondolta, hogy ez lesz az utolsó sörözésünk. Akkor is az irodalomról volt szó, az akkor készülő könyvemről beszélgettünk. A kézirat ennek a bizonyos szerkesztőnek nagyon tetszett, legalábbis nekem ezt mondta, én meg úgy örültem ennek, mint egy gyerek. A szerző már csak ilyen, akárhány éves, közeledhet akár az ötvenhez is, de ha a szerkesztője egyszer megdicséri, akkor az ötvenhez közelítő szerző visszavedlik mosolygós óvodássá, akinek a nagycsoportban feltétlenül mesekönyv a jele.
Nem fogom elmondani, hogy miért nem állok szóba ezzel az emberrel azóta, mert nem tartozik a nyilvánosságra, ő meg úgyis tudja. Mindenesetre az óbudai Zöld Kapu Vendéglőre és a Fő utcai Halásztanyára máig nagy örömmel gondolok vissza, de nem az ivócimbora miatt, hanem azért, mert ma is magam előtt látom azt a ragyogást, ami feltámadt bennem. Úgy éreztem, van remény, van esély, van élet, van jövő, van értelme írni, megéri az íróasztal fölött görnyedni heteken, hónapokon keresztül órákon át. Úgy éreztem, jó élni.
Pedig lehetséges, hogy egyszerűen csak részeg voltam.
