„Zuhog az eső,
te rohadék.
Te meg alszol
a jó meleg szobában,
vagy megpinázod a madarat.
Én reggel hatig rohadok
a csöndesedő esőben.
Ki kell várnom a váltást,
ki kell várnom,
amíg kikászálódsz a vackodból,
anyu mellől. Hogy leadhassam
a drótot: merre reppentél. (…)
Eljön még az idő,
amikor Dunát rekesztek veled.”
(Petri György: A személyi követő éji dala)
Megvizsgáltatod a telefonodat? – kérdezte újságíró kollégám, amikor a Pegasus szoftver-ügy berobbant nálunk is. „Nincs okostelefonom, így rám biztos nem telepítettek semmit. Meg különben is, hülyeség, tudnak rólunk úgyis mindent” – válaszoltam. Visszacsúsztunk az 1950-es évek elejére: „A kémek nem úgy dolgoznak, hogy gyanút keltsenek. Épp ellenkezőleg! De pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak” – mondta az ötven éve készült, majd betiltott A tanú című Bacsó Péter filmben Virág elvtárs. Nálunk a gyanakvás, a megfigyelés, a tiltás, a másik utáni szimatolás a mindenkori rendszerek differentia specifica-ja. Ha nem lennék egy cinikus öregember, fölhorkanhattam volna magamban, mint ugyanebben a mai valóságot is zseniálisan megelőlegező filmben a főmegvezető Bástya elvtárs: „Mi ez? Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Én már szart érek?!” Meg fontoskodhattam volna, hiszen a neonácikkal foglalkozó cikkeim miatt a rendszer(nem)váltás után rágalmazásért, becsületsértésért sokszor feljelentettek, fél tucatszor rabosítottak, perek sokaságában mentettek föl aztán évekig tartó bírósági procedúrák után. Nem csak a Magyar Nemzeti Arcvonal, és más új-hungarista paramilitárisok, de a belső elhárítás (a Nemzetbiztonsági – ma: Alkotmányvédelmi – Hivatal) kitüntető figyelmét is kiérdemeltem.
Hírfékezők országa
Persze az, hogy nem hallgattak volna le soha, nem igaz, hiszen a múlt évszázad nyolcvanas éveiben – amikor a lengyelországi hadiállapot idején többször megfordultam Varsóban és Gdańskban – gyakran kattogott a vonalas telefonom. Érdeklődtek utánam a munkahelyemen (ZÖLDÉRT-kocsikísérő), és utánam nyúltak levelezős egyetemi záróvizsgáim idején. Egy vidéki epizodista voltam, mégis odafigyeltek rám, mit csinálok, mit nem. Egyebek mellett az 1982 novemberi varsói túránkról – akkor zajlott Brezsnyev moszkvai temetése – jelentett rólam, feleségemről és főiskolás barátomról a magyar demokratikus ellenzék és a lengyel Szolidaritás közötti informális kapcsolattartásban „postásként” szerepet vállaló irodalmi szerkesztő, majd az 1990-es MDF-KDNP kormány politikai államtitkára.
Fecsegő kémek, bepalizott főrendőrök, pancser titkosszolgák – summázhatnánk röviden Dezső András Fedősztori című vaskos opusát. A Pulitzer-emlékdíjas újságírónak ez a harmadik bestsellere a sikeres bűnkönyvek után. A kötetből az jött le leginkább a számomra, amit mindannyian nap mint nap tapasztalhatunk, hogy egy elbaltázott országban élünk, ahol senki sem ért igazán ahhoz, amit csinál. S ha esetleg mégis, akkor is gyorsan alkalmazkodik a honi trendhez, és előbb utóbb beleszarik az egészbe.
A fontoskodás természetesen az újságírókat is jellemzi, kivált amióta az autokrata hatalom és kiszolgáló korporációi szóba sem állnak a kíváncsiskodó sajtómunkásokkal. Elhajtják őket, oszt’ jónapot! Gőgös és pitiáner píár-munkatársak, sajtóreferensek és szóvivők országa vagyunk. Ezek a propagandista hírfékezők léptek Agyarországon a rákosista és kádárista házmesterek és önkéntes rendőrök helyébe. Ha nem jut a tollnok vagy a mikrofonállvány szerepére kárhoztatott riporter használható információhoz, kénytelen felturbózni azt a keveset, amit az orrára kötöttek, vagy innen-onnan kiszagolt. Végtére, ő is a megélhetésért kepeszt. Defektes titokszimatolók (a könyvben egy helyütt találóan gumitalpúaknak nevezik magukat) és bűnüldözők, vizesnyolcas tényleges bűnözők és kémek, no meg a hatalom figyelő szemének kiszolgáltatott, „nem tudják, de teszik” alattvalók (legtöbbjükre az állampolgár megnevezés erős eufemizmus lenne) sokszor nevetséges és kisszerű maszkabálja zajlik. Az állami hivatalok, a transzparens és informális rendvédelmi, elhárítási–kémipari, valamint igazságügyi szervek működésének sine qua non-ja a bürokratikus akta- és felelősségtologatás és a hazudozás. Az össznemzeti sumákolás nálunk államigazgatási szinten is népbetegség.
Promóciós fedősztori
Úgyhogy nem árt magunkba szállni. Még jobb persze egy kiváló kolléga, ha már úgy hozta a jó sorsunk, hogy kivesézhetjük sok száz oldalas munkáját. Ha irigy vagy valakire, ahogy én most Dezső Andrásra, írj a munkájáról kritikát, de legalábbis recenziót. Ügyesen rejtsd el benne, hogy megesz a fene, hogy ezt a hézagpótló, kitűnő könyvet nem te írtad. Nos, én már túl demens motoros vagyok ahhoz, hogy fedősztorit kreáljak, így rögtön előállok a farbával. A Fedősztori már megjelent, amikor a szerző saját, meghiúsult titkosszolgálati beszervezési kísérletéről vallott színt a Partizánnak adott interjúban. Állítása (inkább gyengécske fedősztorija) szerint az utcán szólították le az Alkotmányvédelmi Hivatal gumitalpasai, hogy üljön már le olykor velük, álljon elő és valljon színt: honnan szerzi az információit, amiket megír. Vagyis arra „kérték” volna, hogy nevezze meg a forrásait, informátorait. Nehezen (nekem egyáltalán nem) hihető, hogy ivarérett titokszolgák ne tudnák, hogy az az újságíró, aki kiadja hírforrását, nem csak kapcsolata és saját fejére hozza a bajt, de ki is írja magát örökre a szakmájából. Úgyhogy a promóciós fedősztori már itt sántít, arról nem is beszélve, hogy egy olyan kutató-szerzőnek, aki ától cettig beleásta magát a kémek és az őket marionett-figuraként mozgató tartótisztek zűrös világába, tudnia kell, a palimadár beszervezésére a legkevésbé az utca alkalmas hely.
Tartótisztek kocsmája
Engem az alkotmányvédelmiek nem akartak soha beszervezni, de a három per hármasok az elmúlt század nyolcvanas éveiben igen. A munkahelyemen keresett Szilvási őrnagy, „családi ügyben”. Egy presszóban ültünk le, s a helyi irodalmi élet felől érdeklődött, aztán kivágta azt a bizonyos farbát: beszámolnék-e időnként neki, mikről is lírázunk az országosan ismert költő vezérelte írószövetségi klubban. Miután kifizette az Unicumomat, rövid úton elhajtottam. Nem sokkal később egy éjszakai tivornyázás során egy részeg költő cimborám, aki drehásként (esztergályosként) dolgozott egy fémüzemben, sírva borult a nyakamba, és bevallotta, jelent rólam is, de csak jókat. Még abban az évben fölvették a „szakmunkások az egyetemre” program keretében a jogi kar nappali tagozatára. Ő volt az egyik, aki fönnakadt a buzgó Szilvási őrnagy horgán. A másik meg, ki más, mint a írócsoportunk József Attila-díjas vezetője. Isten nyugosztalja. Így ment ez akkoriban, de gondolom, most se megy másképp. A rendszerváltáskor Szilvási őrnagy és alezredes főnöke sörözőt nyitottak a városban. A tartótisztek kocsmájaként emlegetett üzemegységben gyakorta megfordultak a területi nemzetbiztonsági hivatal munkatársai is. Akik közül sokan a kamu rendszerváltáskor megszüntetett III/III-as csoportfőnökség korábbi tartótisztjei voltak. Persze nem hagyták őket az árok szélén: a még használhatóakat csont nélkül vette át a mai belső elhárítás, az agyasabbakat a kémelhárítás, mások a BM főiskolájának tanárai vagy újságírók lettek. A megszüntetve megőrzött rendőrállam él, és élni akar.
Dezső András maga is érezhette, hogy erősen billeg beszervezési legendája, ezért aztán meg sem írta a könyvében. Pedig szerintem erősíthette volna a kötet hitelét. Így viszont inkább aláásta. Ha én vagyok a szerkesztő, biztos addig nyüstölöm a szerzőt, amíg meg nem írja. Persze akkor azt is el kellett volna árulnia, pontosan milyen magánéletére tett célzással próbálták zsarolni. Mert a legnagyobb durranás az lehetett volna, ha az újságíró magyar Günter Wallraffként beépült volna a szervezetbe. Később már befutott íróként akár ő lehetett volna a magyar titokszolgálati tényirodalom Graham Greene-je. A HVG szerkesztősége meg a tökéletes fedőmunkahely. Feltéve, de nem megengedve, hogy valójában nem így van-e.
„Feri, te hova vagy bekötve?”
Biztos akad ma is jó néhányan médiamunkás, akiknek a redakció csak a fedőmelóhely. Még a kilencvenes évek legelején a Stáhly Pincében ücsörögtem az egyik bulvárlap főszerkesztőjével. Arról mesélt somolyogva, hogy mely országos lapok főszerkesztői hova vannak „bekötve”. Röpködtek a borszagú ájerben a Moszad, a KGB, az angol és német titkosszolgálatok fizetési listáján szereplő, akkoriban köztiszteletnek örvendő nevek. Csak akkor hallgatott el, amikor megkérdeztem tőle: „Feri, te hova vagy bekötve?” A fröccsközi pikáns feltételezéseknek – amiket a minden rendszerben kanál főszerkesztő elővezetett – sem leltem nyomát a legfontosabb kémügyeket élvezetesen elmesélő Dezső-könyvben. Az viszont könnyen ellenőrizhető tény, hogy ma is sokan vannak a magyar médiában felelős beosztásban, akik az átkosban háromperhármas informátorok, beszervezett ügynökök voltak. De ismerek olyan korábbi bulvárújságírót, egyetemi oktatót is, akik a német titkosszolgálat (és ki tudja még melyik) ügynökei, és fedésül biztonságpolitikai szakértőként, „elemzőként” osztják az észt a rádióban és a képernyőn. A Fedősztori őket sem említi. Ahogy arról sem szól a szerző, hogy a belső elhárítás beépített emberekkel figyeli a be nem jegyezett, félkatonai, neonáci szervezeteket. A gyöngyöspatai cigánysor bakancsos megszállásakor, 2011-ben akkor esett depresszióba, majd lett öngyilkos Eszes Tamás, a paramilitáris Véderő parancsnoka, amikor rádöbbent, hogy ügynököt telepített közéjük a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat. Hasonló módszerrel épült be a belső elhárítás a Magyar Nemzeti Arcvonalba is, ami a neonáci társaság szétesését eredményezte. A korábbi vezető, Györkös István meghasonlásában nem maga ellen fordult, hanem egy házába ellenőrzésre érkező rendőrtisztet lőtt agyon. Az is évekkel ezelőtt nyilvánosságra került, s azóta sem cáfolt tény, hogy a Jobbik közbiztonsági programját megalapozó „érpataki modell” szerzője, Vona Gábor egykori pártfogoltja, Morvai Krisztina közrendvédelmi konzulense, Orosz Mihály Zoltán egykori új-hungarista érpataki polgármester is a Nemzetbiztonsági (Alkotmányvédelmi) Hivatal informátora volt.
Shut up!
Egyes lefülelt magyar kémekről az is kiderül a könyvből, hogy a szakmából adódó feszültségüket azzal vezették le, hogy lépten-nyomon kikotyogták, mit is művelnek szabadidejükben. Egyikük, akit még a szocializmus idején szerveztek be, nem csak feleségével, de még anyósával megosztotta miféle teher is nyomja a vállát. Amerikai beszervezői éppen a hírszerzői tízparancsolat legfontosabbikára felejtették volna el megtanítani neki, hogy shut up! – tartsd a pofád? A bíróság ítélet szerint ő pénzért árult nem túl jelentős honi hadi- és gazdasági titkokat. Ha jól jegyeztem meg, egyszer ötezer, majd tízezer forintot kapott, ami akkoriban sem volt hatalmas összeg. Ennyire sóher lett volna a CIA, avagy csak ennyit értek az átadott információk?
Egy jobb felütéssel ért fel a Fedősztoriból megtudni, hogy az oroszok csicskásaiként üzemelő magyar titkosszolgálatok a tranzitzónákba való bejutásért cserében üzletet kötöttek, gyakorlatilag beszervezték a Migration Aid vezetőjét, S. Andrást. Terjedelmi okokból erre most nem térek ki, külön cikket érdemel. A hazai viszonyok állatorvosi lova ez az eset.
A legjobban oknyomozott és megírt történet a kötetben Kovács Béla (KGBéla), egykori jobbikos EP-képviselő beszervezési, és jogerős bírósági ítéletben is megállapított, az oroszok javára folytatott kémkedési históriája. Ez már KGBéla politikai szerepvállalása és gyors karrierje idején is szóbeszéd tárgya volt, de Dezső András volt az első, aki ezt hitelt érdemlően bizonyítani is tudta, és a régi Indexben a nyilvánosság elé is tárta. Költői (szerzői) túlzásnak tartom ugyanakkor, hogy Kovácsot már diákként, amikor nevelőszüleivel – akik a magyar nagykövetség gazdasági dolgozói voltak – Tokióban élt, kinézte volna magának az orosz titkosszolgálat. S a felkelő nap országában összehozta nála hét évvel idősebb feleségével, hogy aztán a Szovjetunióban folytatódjék a kiképzése. Dezső állítja, de persze bizonyítani csak akkor tudná, ha az asszony lebukott volna, hogy Kovács neje a KGB ügynöke volt akkoriban.
Mint ahogy a vádat perdöntően az alapozta volna meg, ha KGBélát jókora fáziskéséssel nem csupán följelentik, de tetten is érik, miközben orosz tartótisztjeivel randizgat az elhárítás szeme láttára. Nehéz elhinni, hogy a magyar szakszolgálat saját jogon lett volna ennyire hülye. Sokkal inkább az országát a KGB-regula szerint vezető egykori hírszerző, Putyin pajtása, a magyar miniszterelnök utasítására mehetett ez a tökölés, végtére is a hajdan hazazavart tovarisokkal Orbánnak létfontosságú a druzsba. Végtére is a Nagy Cselgáncsos az egyetlen, aki a felcsúti Mussolini minden elhazudott titkát ismeri. Meg aztán az is kiderülhetett volna, hogy az orosz titkosszolgálatok nem csak a Jobbikban, de más pártokban, így a Fideszben is már rég kiépítették hadállásaikat.
(Dezső András: Fedősztori - Kémek és titkos játszmák Magyarországon, 21. Század Kiadó, 2021)
