Pofonnak is mondják, vélhetően szakszerűtlenül: pofon ugyanis nem okoz véraláfutást a szem körül, márpedig az áldozat jókora monoklival mosolyog azon a híres fényképen. Jobbhorog lehetett az inkább, ha hihetünk a tanúknak. Persze a tanúk és a jól értesült ismerősök sok mindent összehordanak. Legföljebb annyi biztos, hogy a mexikóvárosi Szépművészeti Palota előcsarnokában történt az eset, 1976. február 12-én, és hogy egyedülállóan bizarr lábjegyzete a múlt századi irodalomtörténetnek.
Gabriel García Márquez (1927–2014) világhírű kolumbiai író az Odüsszeia az Andokban című film díszvetítésén kitárt karral indult üdvözölni barátját, Mario Vargas Llosa (1936–) világhírű perui írót, ő azonban ölelés helyett egy ökölcsapással leterítette. Kettejük szenvedélyes kapcsolata a Száz év magány megjelenésével kezdődött (1967). Vargas Llosát lenyűgözte a regény. Hozsannázó kritikát írt róla, szerzőjét egyetemi kurzus, majd doktori disszertáció témájául választotta.
García Márquez (Gabo) viszonozta a rajongást. A dél-amerikai irodalom két óriása önmagára csodálkozott rá a másikban, mintha tükörbe néztek volna. Testvérkének szólították egymást. Ifjúságuk csupa hasonlóság. Mindkettejüket a nagymama nevelte fel, apjukkal nem fértek meg. Hírlapíróként kezdték. Rajongtak Faulknerért. A távoli Európában ébredtek rá latin-amerikai identitásukra, ami azután meghatározta műveik jellegzetes világát. Mágikus szépséget találták a hányatott sorsú kontinens tragédiáiban.
Utóbb az irodalmi Nobel-díjat is megkapták mindketten – de addigra már vége szakadt köztük a testvérkézésnek. A jobbhorog után elkerülték egymást, nem találkoztak többé. Sohasem békültek ki. Konokul hallgattak az esetről, tartották a haragot évtizedeken át. García Márquez halálakor Vargas Llosa megrendülten méltatta „a nagy írót és nagyszerű barátot”, de a konfliktusuk okáról kérdezősködő riportert rövid úton leintette. Bizonyosság híján az utókor csak találgatja, mi is történt.
Talán a politika volt a bűnös. Kezdetben együtt lelkesedtek a kubai forradalomért, García Márquez Castro híve maradt, Vargas Llosa viszont idővel diktatúrának látta és megtagadta a rendszert. Lehet, hogy a két méretes ego versengése fajult a tettlegességig. Cherchez la femme? Ilyen változatot is találunk: Patriciának, Vargas Llosa feleségének Gabo állítólag azt tanácsolta, hagyja el a férjét, miután az félrelépett egy svéd légikisasszonnyal, sőt álljon bosszút rajta – és ehhez gálánsan fel is ajánlotta szolgálatait.
Különös élmény, ahogy idestova fél évszázad múltán sokféle ellentmondó, zavaros emlékfoszlányból próbáljuk kihámozni az ökölcsapás előtörténetét. Barátság és gyűlölet, zsarnokság és lázadás, dicsvágy és hiúság, hűtlenség és féltékenység, tiltott vágyak, régi bűnök, titkok és talányok kavarognak a beszámolókban. Ugyanaz az anyag, amelyből a két zseni klasszikusai születtek. Térben és időben csapongva, töredékekből rekonstruálni a drámai végkifejlethez vezető utat: mintha csak a Catedral kávéházba vagy a Zöld Palotába csöppennénk.