Amikor először hallottam, a Back in the USSR-t énekelte a Kinizsi utcában. Akkor még részben külföldi számokat nyomott az Omega, pedig már ott volt a húszéves Presser Pici bácsi. Kóbor János élvezte, hogy az élet csak lebegés, én meg úgy éreztem, mintha a Beatlest hallottam volna. S nem győztem hálálkodni magamban Benkőnek, amiért leadta a nevem, és bemehettem, miközben több százan kinn rekedtek a vacogtató hidegben. Benkő már nem él, ahogyan abból a hatosból Laux és Mihály Tomi, meg most már Kóbor sem.
Néma az Omega hangja.
Hetvenen túl azt emlegette: „ Az utolsó leheletünkig játszanunk kell.” Nem mindig volt ezen a véleményen, már csak azért sem, mert semmit nem vett halálosan komolyan, talán még magát a halált sem; lehet, hogy ebbe halt bele. Önironikusan idézte fel: „Először azt hittem, érettségi után befejezzük. Majd azt gondoltam, az egyetem után hagyunk fel a beattel. Később felmerült, hogy harminc felett már mégsem kellene zenélni. Negyvenévesen aztán elbizonytalanodtam, mikor lehet ezt egyáltalán abbahagyni. Most meg úgy vagyok vele, már nem érdemes...”
Abból se csinált nagy ügyet, hogy egyetemi vizsgái miatt lemaradt az Omega 1968-as angliai lemezfelvételéről. Pedig a londoni utazás döntő fordulatot hozott a zenekar életében, mert Nagy-Britanniában megjelent az együttes első nagylemeze, itthon pedig azt mondták az illetékes elvtársak: az nem létezik, hogy odakinn már van Omega-album, itthon meg nincs.
A korong karácsony előtt került az üzletekbe, és 1969 márciusában már így sorakoztak a dalok az Ifjúsági Magazin slágerlistáján: 1. Trombitás Frédi, …3. Egy lány nem ment haza, ...6. Rettenetes emberek, … 9. Ha én szél lehetnék. Egy évvel később, a második nagylemez megjelenése után a Gyöngyhajú lány volt az első, a Tízezer lépés második, Az 1958-as boogie-woogie klubban az ötödik, a Petróleumlámpa a hetedik.
Kóbor addigra már letette a gitárt, de még nem szántotta fel a színpadot, mint tette azt évekkel később. Igaz, főként azért nem, mert a műszaki egyetem E épületében felállított aprócska dobogón éppen hogy elfért a banda. A húsz centi magas emelvény az öltözőnek használt egyetemi előadó közvetlen szomszédságában volt, és ha nem játszhattam is együtt Meckyékkel, a kabátomat ugyanott tehettem le, a szüneteket is ott tölthettem, ahol ők.
A legcsekélyebb túlzás nélkül régről ismertem mindannyiukat. Három szentélyem akadt: a Fáy utca, a Népstadion és az E-épület. Pardon, négy az a három, mert a Metró-klubba is jártam. Ott tagságim volt, arról Dusán azt írta: „majdnem útlevél”. De leginkább az Omegáért bolondultam; amikor megtudtam, hogy a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek lett az első hazai beat aranylemez, legalább annyira szárnyaltam örömömben, mint a zenekar. Mások is voltak így ezzel, mert az 5-6 forintért árult, fél tenyérnyi Omega-jelvényeken meggazdagodtak az akkoriban még ritka műanyagos maszekok.
Annak idején a fiúk 3240 forintot kaptak egy koncertért, az fejenként 540 forintra rúgott volna, de a roadokat is fizetni kellett. Aztán lett miből. Hetvenháromban a nyugatnémet Bellaphon cég hároméves szerződést kötött az együttessel, majd öt esztendővel meghosszabbította a megállapodást, mert a vállalatnak az Omega hozta a legnagyobb bevételt, lemezeit hatvan országban forgalmazták.
Hogy ide eljutottak, az egyedi bravúr volt; hogy a zeneszerző Presser Gábor, a nagy organizátor, a dobos Laux József, valamint felesége, a szövegíró Adamis Anna nélkül, az még nagyobb. A trió távozása után mindenki azt hitte, „készek”. Majd a hetvenes évek közepén Kóbor ekképpen összegezhetett: „Németországban többet tudnak rólunk, mint mi magunkról.”
Még így sem volt minden fenékig tejfel. A Magyar Ifjúság kritikusa 1978-ban jó füllel azt írta a Csillagok útján című nagylemezről: „Ezen az egyetlen eredeti zenei elképzelést a Nyitányban hallottam. Szerzője Ludwig van Beethoven.”
Azért a frontember és társasága 15 millió lemezt eladott, és Kóbor joggal állíthatta: „A rock immár klasszikussá vált, akár a komolyzene.” De nem értékelte túl magukat. „Mick Jagger mondta a Rolling Stonesról, hogy sikerük legfőbb titka: jó helyen, jó időben jót csináltak – említette. – Mi éppen fordítva tettük: eléggé rossz helyen, rosszkor, nem is tudom, mit csináltunk.” Ahhoz képest egészen tűrhetően nyomták, hogy az Omega a kezdet kezdetén a Radio Luxembourgról vette le a nótákat, és tette azokat hazai közkinccsé – Kóbor szavai szerint – „meglehetősen szabad kezelésben”.
Ez a modor jellemző volt rá. Talán csak akkor volt a szokottnál gondterheltebb, amikor 1986-ban Szombathelyen fejbe dobták egy pohárral, a koncertet abba kellett hagyni, a fejéből dőlt a vér, több öltéssel varrták össze a sebét. Akkor talán még arra is gondolt, hogy visszatér az építészethez; a diplomamunkája nem az Ezüst eső, hanem egy Balatonboglárra tervezett szálloda volt.
Eredetileg gátfutónak készült, majd olyan jól vette a gátakat, hogy házának alagsorában stúdiót rendezhetett be, és producerként, zenei rendezőként működött közre mások felvételein. Az Omega GMK jól menő céggé vált, felszereléseket kölcsönzött a magyar zenekaroknak, lemezeket készített a Hungaroton részére.
Ám a legnagyobb trouvaille-t a színpadon nyújtotta az elöl álló – mit álló, keresztül-kasul száguldozó – Kóbor főszereplésével. Az énekes az egész magyar rocktörténet frontembereinek egyike volt. Nagy egyéniség, tömeges átszellemülést kiváltó, mégis figyelemre méltóan józan művész. Tiszta showman – mondták róla, s most elaludt mély, zöld tó ölén.
De Magyarország történetéből kitörölhetetlen, hogy élt egy gyöngyhajú srác.
