Már egy ideje fontolgatom, hogy kamaszkorom legmeghatározóbb irodalmi élményeinek egyikéről, az épp száz éve született és negyven éve halott Pilinszky János (1921-1981) verseiről/szövegeiről írjak e sorozatban, ám eddig minden alkalommal visszatartott valami. Hogy pontosan mi, azt inkább csak körülírni tudom. Amit 16-18 évesen évesen kerestem és meg is találtam verseiben, az Isten-hiányt, a halállal, az emberi lét abszurditásával való szembenézést, azt ma már egyfajta póznak, modornak érzem – nem is annyira Pilinszky pózának, mint a sajátomnak. A kamasz, aki voltam, Pilinszky mellett a „Karóval jöttél” József Attilájáért, Dosztojevszkij regényeiért, Hamvas Béla esszéiért rajongott, s a „lét legfontosabb kérdéseire” kategorikus válaszai voltak. Ma már beérem azzal, hogy e kérdéseket fel tudom tenni, meg tudom fogalmazni. Ha egyáltalán.
Vagyis a hiba nem Pilinszkyben van, mondhatnám, hanem bennem. Verssorai, szövegei ma is gyakran felidéződnek, különösen az Apokrif: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” Egy korábbi részben már megírtam, hogy ezt a verset választottam a magyar írásbeli érettségim témájául. Óriási szerencsémre ugyanis 1985-ben az egyik írásbeli tétel egy szabadon választott 1945 utáni magyar irodalmi mű elemzése volt, s Pilinszky e verse szerepelt is a negyedikes szöveggyűjteményben, úgyhogy nem sokat gondolkodtam. Vagy tíz oldalt teleírtam, de ma már nem nagyon firtatnám, hogy mivel. Élet, Halál, Isten, a világháború, a tékozló fiú – ezek szerepelhettek a dolgozatomban. És persze az emberi kommunikáció lehetetlensége: „Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam.”
A Kráter (Összegyűjtött és új versek) című kötetére (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981) antikváriumban akadtam rá, 20 forintomba került, ma is jól olvasható a ceruzabejegyzés a hátsó borítón. E karcsú kötet költeményeit és a Szög és olaj (Vigilia, 1982) prózáit többször, újra és újra végigolvastam, még most is szó szerint tudok idézni belőlük. Majd másfelé kalandoztam, távol a „szenvedő misztikustól” (Radnóti Sándor). Akkor vettem újra elő Pilinszkyt, amikor évekkel később a fiatal Wittgenstein Tractatusa, a Logikai-filozófia értekezés (Akadémiai Kiadó, 1989) került a kezembe. Isten, a halál, az etika, az esztétika („Az etika és az esztétika egy.”) kérdései a misztikumhoz tartoznak; Wittgenstein szerint „Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van”. És tovább: „Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük. Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen ez a válasz.” A misztikum kimondhatatlan, de a misztikum megmutatkozik – Pilinszky versei ennek eminens példái.
A Kráter kötet legvégén, már a tartalomjegyzék után van egy háromsoros bejegyzés: „Aki a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét...”