Amikor hat héttel ezelőtt Félhalotti beszéd címet adtam ötvenhatos diáktársaim emlékezéseinek az 1956-os forradalomról, éreztetni akartam, hogy akár megtettük, amit megkövetelt a haza, akár nem – nekünk már nincs sok hátra. Természetesen nem tudhattam, hogy Balogh Éva lesz a következő. Ahogy ő maga se tudhatta, hogy megáll a szíve.
Ha valami túléli a hajdani egyetemisták tetteit – az október 23-i tüntetés megszervezése biztosan ilyen volt. Éva, aki akkor a lánykollégiumban lakott, magával hozta legalább ötven társát. Azután olyan magasra szárnyalt, mint közölünk kevesen. Oxford, Cambridge, Sorbonne, Harvard, Yale, Columbia, doktorátus, kinevezés jutott nem kevésnek. De, hogy a teljes pályát ugyanott fussa végig (a Yale Egyetemen), először, mint hallgató, azután tanár, végül pedig dékán – a kevés közül is keveseknek jutott ki. Gondolom, a minden körülmények között megőrzött józansága, választott területének (a történelemnek) felső fokú művelése és a nyelvi közegben születetteket is felülmúló angolsága tette azzá, amivé vált.
Tudományos teljesítménye tette hitelessé abban is, amit később vállalt, hogy megjelentette a Hungarian Spectrum hírlevelet/blogot (newsletter).
Egy ugyancsak Amerikába került egyetemista így jellemezte még az ötvenes évek végén a magyar emigrációt: két táborra oszlik, az őrültekre és a hülyékre. A mccarthyzmusból éppen csak kikapaszkodó Amerika a magyar emigráció szájhőseinek és álhőseinek a következő évtizedekben korlátlan lehetőséget kínált. Jutott belőlük, sajnos, a rendszerváltás után az óhazának is.
A kemény, de egyáltalán nem igazságtalan ítélet azonban nem vette figyelembe, hogy a legtöbben egyik táborhoz sem csatlakoztak, beolvadtak, mondhatnánk: legtöbben elvesztek a magyarság számára.
De volt egy harmadik tábor is, mind Amerikában, mind pedig Európában. Kicsiny, de értékes csoport; a befogadó országok társadalmába integrált, de gyökereiket megőrző értelmiségiek, a gondolkodó lényeglátók tábora. Éva ehhez csatlakozott és maradt hű élete végéig.
Amikor már nyugdíjasként feladatot keresett magának, sok magyar emigráns utálta, de még több amerikai és európai értelmiségi csodálta. Elképesztő teljesítmény, hogy gyakorlatilag egyedül, saját energiáját és pénztárcáját nem kímélve naponta elemezte a Magyarországon és a Magyarország körül történteket. Mindig józanul, gyakran az understatement (nevezzük visszafogottságnak) művészetét gyakorolva, de soha meg nem alkudva, érthetővé és emészthetővé tette a Hungarian Spectrum hétezer előfizetője és ennek többszörös olvasótábora számára a tényeket és a folyamatokat. Tette mindezt olyan pontosan és frissen, mintha hajnalban a Duna–Tisza táján ébredne és olyan szenvtelenül, de mélyrehatóan, mintha – mondjuk – a Washington Post hasábjaira szánta volna.
A fiatal lányról, aki történelmet írt, a professzor asszonyról, aki a történelmet tanítva sok borsot tört a hivatalos Magyarország orra alá, ennek percemberkéi nem vettek tudomást.
A jövendő Magyarországa bizonyára hálásan fog emlékezni rá.
