Alig húszéves koromban rajongtam érte, mert lenyűgözött az a szellemi erő, amellyel sikerült az uralma alá kényszerítenie a külső anyagi világ dolgait. Az emberi akarat erejének csodáját láttam benne. A politikai intellektus fölényét, amelyet nem az egyéni haszonszerzés mozgatott, hanem a társadalom, a közjó, a nép szolgálata. Villámgyors előmenetelében sem a személyes karriervágyat és nem is a kontrollálhatatlan becsvágyat láttam megvalósulni, hanem a felvilágosult eszme diadalát a sötétség felett. Elkápráztatott a memóriája, a gyors felfogóképessége és az a bátorság, amellyel az általa elkorhadtnak tartott társadalmi struktúrákat lerombolta, hogy merőben újat, szokatlant építsen a helyükbe.
Nem is fogtam gyanút sokáig, hiszen úgy gondoltam, a nagy államférfit a közjó érdekében vívott győzelmei és a köznép szolgálatába állított erényei minősítik, a politikai kudarcai és emberi hibái pedig idővel úgyis eltörpülnek a Nagy Mű árnyékában. Igen, hiszen ő azért született, hogy ezt a Nagy Művet megalkossa! Az új rendet, az új országot, az új berendezkedést, az új alapot, amelyre az elkövetkezendő századok felépítményei ráépülnek majd, és egybeforrnak az Alapító akaratával.
Lélekben akkor kezdtem eltávolodni tőle, amikor megéreztem a nyilvános megszólalásaiból, hogy többé már nem úgy tekint magára, mint arra az egyszerű származású, a semmiből jött, de ragyogóan tehetséges fiatalemberre, aki volt, hanem kiválasztottként, akinek eleve elrendelt módon az elitet elitjében a helye. Kezdte ő maga is azt hinni, hogy a sors részéről az csak egy aprócska balfogás volt, hogy ő a periférián született, a fővárostól, az elitek elitjétől távol, ó, nem, a sors ezt nem akarhatta, a természetnek ezt a csúnya mellényúlást helyre kellett tenni – úgyhogy december 2-án császárrá koronáztatta magát.
Igen, ma van az évfordulója annak a szomorú napnak, amikor a nép egyszerű fia a saját fejére illesztette a császári koronát abban a szent székesegyházban, amelyet tizenöt évvel korábban ő még harsányan kinevetett. Huszonévesen nevetett Isten szolgáin, a papokon, akik egy számára mesebeli urat szolgálnak, majd azon a szomorú, december 2-i napon ő maga is ott állt a hajdan kinevetett székesegyházban a nevetséges császári koronájával a fején – s nem hallotta meg, hogy most már ő az, akin röhögnek. A felkapaszkodott, csóró, falusi senki császárrá koronázta saját magát, majd nemességre emelte a rokonságát is, meg a baráti körét, a hozzá hasonlóan csóró senkiket, akik hozzá hasonlóan elkezdték valakiknek hinni magukat, kiválasztottaknak, akiknek az a történelmi feladat jutott, hogy a nagy embert szolgálva részesei legyenek az új rend, az új ország, az új berendezkedés, az új alap megteremtésének.
Alig pillantottak kettőt, recsegve-ropogva rájuk dőlt az egész hazug világuk. A nagy ember pedig, akit ők a történelem alakítójának hittek, akkorát bukott, hogy beszakadt alatta a föld. Ma is látni azt a szédítő szakadékot, de aki elmegy a széléig, bele fog esni. Magával rántja Napoleon.