Vajon hányan vágnák rá kapásból, kit rejt e hétköznapi név? Néprajzosok bizonyosan. Talán sok hódmezővásárhelyi is, aki városának jeles szülöttét tisztelheti benne. Emléke szintén él a Vajdaságban, ahol tudós társaságot neveztek el róla. Ismerik könyvbarátok, akik antikváriumban találtak rá kincset érő két kötetére. Jobban belegondolva nem is olyan kevés ez.
Kiss Lajos (1881–1965), a szegényparaszti származású szociográfus mindazonáltal sokkal többet érdemelne az utókortól. Páratlan képet fest a huszadik század első felének vidéki Magyarországáról, a dél-alföldi falvak, tanyák népéről. Testközelből ismeri, ugyanakkor tudós alapossággal és szépírói tehetséggel ábrázolja a nyomorgókat és a nyomort.
Megtudható tőle, hogyan él a kiskanász, a malmoskocsis, a napszámos, a kukoricacsősz, a vályogvető, a lónyúzó, a „kóringyáló ember”, a „peszra”, a tépő és a tollfosztó asszony, a megesett lány, a kofa és a bába, a lelenctartó asszony, a „szóbeli fehércseléd”, a dohánycsempész és a többiek. Mestere a részleteknek. „Mentül rosszabb idő van, a csempészek annál jobban örülnek, mert nem búvik elő a finánc sehonnan. Tarisznyában kenyeret, szalonnát visznek útra; a pálinkát lapos üvegben a belsőzsebben tartják.”
Apja szívós munkával takarékpénztári szolgaságig kapaszkodott fel, a tanító unszolására küldte gimnáziumba a jó eszű fiút. Súlyos áldozatokat hozott a család, hogy tanulhasson. Önképzőköri szavalataival díjakat nyert, színiiskolát végezett Pesten, hallgatott történelmet és régészetet. Tornyai János festőművész ötletére népi használati tárgyakat gyűjtött össze a vásárhelyi mezőgazdasági kiállításra (1904). Odaadással gondozta a gyűjteményt, míg csak a város meg nem vonta a támogatást. Teremőrnek szegődött Nyíregyházára, a háború és Trianon után múzeumigazgatóvá lépett elő.
A húszas évek derekán kezdte írni, és elhivatottan egyre csak írta nagyszerű szociográfiai tablóját. Móricz Zsigmondot lenyűgözte a kézirat, mégis alig akadt rá kiadó a Horthy-rendszerben. Csak a második világháború küszöbén jelent meg a Szegény ember élete (1939), majd a talán még izgalmasabb folytatás, a Szegény asszony élete (1943). A bámulatos tömörséggel megrajzolt figurák Krúdy-hősök is lehetnének. Olyan képszerű a szöveg, hogy beillene filmnovellának.
Humor is van benne, ám a szikár mondatokba zárt sorsok torokszorítók. A lecsukott zsebmetszőé, aki „a napfény nélküli zárt helyen csakhamar olyan betegséget kap, melyben mielőbb elpusztul. A börtönből temetik el. Még a kakas se kukorékol utána.” Külön kaland fellapozni a húszoldalas szómagyarázatot. Például a lótospörém levesbe való tészta hosszúra-szélesre vágva, a perzekutor lovas rendőr, a halálmadár a „halott-társulati pénzszedő”, a három ónia (sic!) karének.
Letűnt korszakot örökít meg, jóllehet a tanyavilágban azóta is minden rendszert túlélt a mélyszegénység. Az évszázad végének kilátástalan nyomorúságáról már a tragikus sorsú Tar Sándor (1941–2005) tudósít szociografikus elbeszéléseiben, a Kiss Lajoséhoz fogható megrendítő erővel.