A járvány kezdetétől próbálkoztam bejutni hazai egészségügyi intézményekbe, hogy képeimen keresztül bemutassam a kórházakban dolgozók emberéletekért zajló heroikus küzdelmét. Sikertelenül. Erdélyben azonban, az esetszámok csökkenésével több városban is lehetőségem nyílt arra, hogy megörökíthessem azt, amit a magyarországiak csak az MTVA nézőpontjából láthatnak – a Covid kórházak szörnyű valóságát.
Várnak, köszönik, hogy munkájuk után érdeklődöm, kaptam múlt héten a visszajelzést a Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház kommunikációs osztályától. Három héttel korábban nyújtottam be a kérést, de a járvány negyedik hullámának csúcspontján, a legnagyobb leterheltség idején az erdélyi kórházak sem tudtak fogadni. A pozitív visszajelzés szinte azonnal megjött, a konkrét időpontra várni kellett az esetszámok csökkenéséig. Romániában ugyanis az adott intézmény vezetői dönthetik el, ki léphet be forgatni, fotózni, nem szükséges a minisztérium vagy operatív törzs jóváhagyása.
Kolozsváron egy modern, pezsgő, „európai” városba csöppentem, új, elektromos buszokkal, korszerű plázákkal, vendéglőkkel. A Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház sem marad el egyetlen nagyobb, jobban felszerelt budapesti egészségügyi intézménytől sem. Orvostanhallgatókkal várakoztam a parkolóban, színes, nemzetközi társaság, idejárnak gyakorlatra a helyi orvosi egyetemről.
Ezen túlmenően azonban korántsem vidám a kép. A patológia mellett áll egy piros színű kamion pótkocsi, amely jellegzetes, hátborzongató hangot ad ki. „A patológiát is érintette a Covid okozta többlethalálozás, a hűtőkamiont a holttestek tisztességes tárolása miatt kellett szereznünk a katasztrófavédelemtől”, magyarázza a kórházi sajtóosztály munkatársa, Dorel Danciu. Elmondása szerint a Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház a második legnagyobb Romániában a bukaresti után, nemrég még, a Covid negyedik hullámának csúcsán 3000 beteget kezeltek az intézményben.
Kolozsváron viszonylag kevés magyar szót hallani, de olyan orvos mellé osztottak be, akivel már anyanyelvemen társaloghatok. Dr. Szabó Róbert aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos minden kérdésemre kertelés nélkül válaszolt. Az ő kíséretében tekinthettem be a Covid intenzíven zajló munkába. Először azonban be kellett öltözni.
Alsógatyára vetkőzöm, kapok egy egyszerhasználatos zsilip ruhát, ami egy vékony nadrágból és pólóból áll. Erre jön rá a maszk, védőszemüveg, overall, gumikesztyű, lábzsák, és elindulunk az első emeleti Covid intenzívre. A bejáratnál nagy piros felirat jelzi, hogy eddig és ne tovább védőruha nélkül. Belépve egy központi folyosóra érünk, ez az úgynevezett sárga zóna. Itt elemzik az orvosok az adatokat, valamint itt tárolnak sok a gyógyításhoz nélkülözhetetlen kelléket. A folyosóról két kórterem nyílik: egyikben a két ágyból egy foglalt, viszont a másikban nincs üres hely. Négy súlyos állapotú beteg fekszik itt, van, aki altatva, van, aki ébren. Mindenkit lélegeztetnek, mindenkit az állapotához leginkább szükséges technikával.
A lét a Covid intenzív osztályon szürreális. A kezelt betegek arcát annyi cső és egyéb műszer takarja, hogy szinte teljesen felismerhetetlen, egyedül a nemét tudom megállapítani, a korát csak nagyságrendileg tippelem. Az osztályon vannak férfiak, nők, középkorúak, idősek egyaránt. Senki nem beszél. Csak a műszerek pittyegését, az oxigén süvítő hangját, néha egy-egy köhögést hallani. A kórteremben nincs megállás, nővérek, gyógytornászok dolgoznak megállás nélkül, természetesen tetőtől talpig beöltözve, mintha valamilyen rossz katasztrófafilmben lennénk. De ez a dermesztő valóság immár két éve. A betegeken a takaró alatt csak pelenka van, a gépi lélegeztetés és az altatás ágyhoz köti őket. Aki ébren van sem tud beszélni, mozogni, tévét nézni. Borzalmas belegondolni abba, mit élhet át, aki ébren van, mikor látott utoljára emberi arcot, mikor beszélt utoljára a szeretteivel. Egy Covid-osztályon nem látni mást, csak papírruhába öltözött embereket, néha még azt is nehéz megállapítani, férfi vagy nő van a sok védőeszköz mögött. A védőruha mögötti arcokon nem látszik az érzelem, nem látszik a felgyülemlett fáradtság. Mellettem egy dolgozó épp egy középkorú úr kezeit és lábait mozgatja át, míg egy másik nővér egy idős nénibe próbálja beimádkozni a tízórait. Közben folyamatosan cserélgetik a kesztyűket, és fertőtlenítenek.
Megdöbbent a modern orvosi technológia: mindenhol lélegeztetőgépek, infúziók, gyógyszeradagolók, vezetékek, csövek, amik életben tartják a beteget. A jelenlétem mintha természetes lenne. A személyzetnek nincs ideje velem foglalkozni, nem kérdezi senki honnét jöttem, ki vagyok, tudomást sem vesznek rólam, csak folyamatosan teszik a dolgukat, igyekszem nem láb alatt lenni. Szabó doktor is vizitel, számomra érthetetlen, a monitorok által megjelenített számokat elemez, segíti a nővérek munkáját.
Alig egy óra után a doktor úr máris jelzi, le kéne mennie a másik intenzív osztályra. A sárga zónában mindkettőnket befújnak fertőtlenítőszerrel, fényképező gépem sem ússza meg, erős fertőtlenítő ronggyal át kell törülnöm. Ezután vehetem le az overallt. Ebben egy nővér segít, majd rohan is tovább a dolgára. Kinn, a zöld zónában legyalogolunk a földszintre, majd jöhet a második szett védőruha. A lenti intenzív osztályon is két kórterem van 3-3 ággyal. Abból az egyik éppen zárva, fertőtlenítik. Akkor van baj, ha az éppen zárt szoba kapacitására is szükség van, mondja Szabó doktor.
Ezen az osztályon egy rezidens orvos és egy nővér dolgozik. Mindketten folyamatosan munkában vannak: Itt két középkorú hölgy fekszik altatásban, egy férfi pedig ébren. Ő lélegeztető gépen volt, most oxigént kap, de jobban van, újságolja boldogan Szabó doktor. Azt, amit a bácsi tekintetében látok, sajnos szavakkal leírni nem tudom, képen sem, a személyiségi jogok miatt.
Három órát tölthettem benn a kórházban, de egy örökkévalóságnak tűnt. Nekem három óra, az itt dolgozóknak két év. Az itt látottak nem hasonlíthatók semmihez. Ahogyan az oltásnál használatos tű sem összemérhető a Covid-osztályon használt csövekkel, katéterekkel, de az oltás mellékhatásai sem a Covid okozta szövődményekkel.
