A kedves olvasó a Szép Szó sörtárcasorozatának 32. darabját olvashatja, aminek én kitüntetett szerepet tulajdonítok, mármint a 32-es számnak, ugyanis megveszekedett számmisztikus vagyok, s ezzel nem vagyok egyedül, Egressy Zoltán íróbarátom ugyancsak számmániás, ráadásul szereti a sört.
A 32-es szám többféle módon összefűz bennünket, úgy értem, nemcsak sörözésileg (hiszen söröztünk mi már a 32-esek terén a 32-es sörözőben), hanem szövegileg is, hiszen a 32 nála is kitüntetett szám. A Júlialepke című kötete például 32 női vallomást tartalmaz, remek novelláskönyv, legyenek kedvesek elolvasni. Ráadásul a 32 novellát tartalmazó Júlialepke éppen 2017-ben jelent meg az Európa Kiadónál, amikor nekem is kijött A harminckét bolond című regényem a Kalligramnál, éppen 2017-ben, amiből a magunkfajta számmániákusok a 32-es számot természetesen könnyedén levezetik. Ha ugyanis a 2017-es szám utolsó két számjegyét összeadjuk (1 + 7 = 8), és megszorozzuk az első számjeggyel (8 X 2), akkor 16-ot kapunk, amit ha szintén megszorzunk kettővel (elvégre most két íróról van szó), akkor az eredmény, na, lássanak csodát: éppen 32. A nullát kihagytuk a játékból, de megérdemelte, mert nem evilági, furcsa szerzet.
De most nem is a számokról akarok értekezni, hanem arról, hogy az én Egressy Zoltán íróbarátommal miképpen tettük meg az utat a Szlovákból a Tóthba, s miért ittunk a címben jelzett Jolka néni egészségére.
Először is nagyon régen találkoztunk, utoljára júliusban söröztünk együtt, valószínűtlen forróságban, amikor a hideg sör olyan jól csúszik, hogy az ízére nem is nagyon figyel az ember, különben is, el van foglalva a beszélgetéssel, ami Egressyvel két téma körül forog, az egyik az irodalomkritika, a másik a rendszerkritika. Hiányzott már nagyon a sör meg az Egressyvel való beszéd az irodalom és a rendszer állapotáról, úgyhogy egyik este elmentünk a Szlovák sörözőbe a Bihari János utcába, mert szlovák csapolt sört akartunk inni. Az persze pont nem volt, amin meglehetősen csodálkoztunk, elvégre egy Szlovák nevű sörözőben miképpen fordulhat elő, hogy éppen szlovák csapolt sör nincsen? Olyan ez, mintha egy magyaros vendéglőben nem szerepelne az étlapon gulyás. Hamar túltettünk magunkon e bánaton, tudniillik a Szlovák söröző a szlovák csapolt sör hiányát azzal kompenzálja, hogy üveges cseh sörből van viszont vagy tízféle, mármint Csehországban gyártott cseh sörről beszélek, nem itteni licencről. Én Bernardot kértem, amit imádok, ráadásul csatos üvegben árulják, amit ugyancsak imádok, és azt a csatot kinyitni micsoda élvezet! Hiszen felszisszen a sör! Igen, nagyot szisszen, mert szerintem még ő is örül neki, hogy végre utat törhet magának, s elfoglalhatja méltó helyét ott, ahová való: az emberi szervezet rejtelmes szigeteiben. Felpattintottunk két Bernardot, és boldogok voltunk.
Ráadásul Egressy nemrég fejezte be az új regényét, az a címe, hogy Jolka harangja, a mottója pedig ez a szép mondat a regény elbeszélőjétől, Jolka nénitől: „Gyünnek-mennek a fölhők idább-odább, de csak nem akar esni”. Hát nem gyönyörű? Erről a kéziratról beszélgettünk, mert Egressy elküldte pár hete, hogy mondjak róla pár szót, én meg mondtam, mert nagyon megörültem neki, hogy íróbarátom erre a több mint kilencven éves nénire valahol az osztrák határszélen rátalált és kifaggatta az életéről. Jolka néni olyan ízesen, olyan szépen beszél magyarul, s olyan ritka szavakat és szókapcsolatokat használ, hogy nem győztem ebben a nyelvben gyönyörködni, hát igen, olyan a Jolka néni magyar nyelve, mint azok a bizonyos „fölhők”, amelyek „gyünnek-mennek”. Merthogy ennek a korosztálynak a halálával ez az ízes, gyönyörű, régi magyar nyelv el fog tűnni, mert nem lesz, aki beszélje. Micsoda szerencse, hogy Egressy az utolsó pillanatban elkapta ezt a nyelvet, és ezen a nyelven megírta ennek a Jolka néninek az életét!
A negyedik sörnél tartottunk, amikor Egressy körülnézett, s mint aki hirtelen mély álomból eszmél, azt kérdezte:
– Most akkor hol is vagyunk? A Szlovákban? Akkor én összekevertem ezt a Tóth kocsmájával. Ez ugyanis nem a Tóth kocsma.
Erre megráztam a fejemet, hát persze, hogy nem, hiszen a Tóth kocsmája a Falk Miksa utcában van, igaz, csak pár percre innen.
– Akkor menjünk át oda! – indítványozta Egressy, én pedig az indítványát további sörök és eszmecsere reményében elfogadtam, de a biztonság kedvéért elvittem magammal két Bernard csatos üveget. Igaz, hogy 150 forint volt az üvegbetét darabja, de nekem megérte, mert ezek az üvegek söriparművészeti remekművek.
A Tóth kocsmájában olyan bulihangulat volt, hogy először azt hittük, zárt körű rendezvény van odalent, de nem, nem volt zárt körű, csak éppen a Deciband nevű zenekar adott koncertet és arra táncolt a nép. Itt átváltottunk csapolt sörre, méghozzá Staropramenre, mert azt is nagyon szeretjük, ráadásul Szív Ernő, azaz Darvasi László is úgy foglalt állást egyszer, hogy „a sör az Staropramen”. Igaza volt! Az est további részében ennek megfelelően ittunk – méghozzá Jolka néni egészségére.
