Katonaláda érkezett a házhoz, veretes, súlyos, tán még a lakattartó fémpántja is megvan vagy fél kiló. Emlékszem erre a ládára, a nagyszüleim hálószobájában állt évtizedekig, az ablak alatt, aminek a párkányára télen legalább hat cserép muskátlit tudtak felsorakoztatni. Vastag homokkövekből épült az ősi ház, aminek ma már nincsen nyoma. Ebbe a szobába csak időnként lehetett besurranni, amikor résnyire nyitva hagyták az ajtót, vagy ha biztosan tudtuk, odalent fejik éppen a tehenet, s eltart az legalább fél órát. Veszélyes volt persze ilyenkor is belopózni, hisz bárki bármikor visszajöhetett valamiért, úgyhogy inkább nem kockáztattuk a tiltott belépést.
Nem volt már, aki a láda titkát őrizze, amikor úgy nyílt fel először a fedele, hogy nem kellett attól rettegünk, ránk rivall valaki, ne kutakodjunk ott, ahol nincs keresnivalónk. Amíg rejtett kincs volt a tartalma, megannyi bűvös dolgot képzeltünk bele. Leginkább cukrot, csokoládét, amit nagyanyám csak szemenként mért ki, ezért aztán joggal gondolhattuk, hogy lakattal zárja el a dobozt. S mivel a katonaládának volt a legnagyobb lakatja, logikusnak tűnt, az rejti a legtöbb édességet. Gondoltunk arra is, hogy talán pénzt dugtak el ott, a ruhák aljában, furcsa, bordó színű papírokat, amiket annak idején csak távolról nézhettünk, s csak amikor már olvasni tanultunk, akkor tudtuk kibetűzni a feliratot Petőfi Sándor arcképe mellett: 50 pengő, s baloldalt nagybetűkkel, hogy „a bankjegyek utánzásáért törvény szabta büntetés jár”. Akkoriban ilyen pénzekkel már nem fizetett senki, mégis eltették, mintha abban reménykedtek volna, értéke lesz valaha annak, ami oly hirtelen elértéktelenedett.
Az is eszünkbe jutott, talán fegyvert őriznek a láda mélyén, karabélyt vagy pisztolyt, netán íjat, vagy tomahawkot. Indiánregényeket bújtunk ez idő tájt, Winnetout játszva és Old Shatterhand-et, utóbbi nevet persze betűhíven, sajátos félpalóc kiejtéssel mondtuk ki, de az efféle külsőséggel cseppet sem törődtünk annak idején. A gyümölcsízű fruttit elneveztük medvetalpnak, bodzaszár volt a békepipánk, amiből sajátos, savanykás csípős füst szállt, ha meggyújtottuk a gyufával, miután előtte órákig hasztalan próbálkoztunk két követ összeütögetve, vagy éppen egy nagyobb ágba lyukat fúrva, és abban egy kisebbet gyorsan sodorva „indiános” módszerrel tüzet csiholni. Ágakból építettünk sátrakat, amiket aztán rongyokkal fedtünk be, az iskolában pedig, az óraközi szünetekben titkosírással üzentünk egymásnak, és különös dalokat költöttünk a prériről és a rajta száguldó bölénycsordákról.
Felnyílt aztán a láda, és nem volt benne semmi izgalmas. Ott állt előttünk minden titkos doboza, kis farekesze csontgombokkal, hajtűkkel, gatyamadzagokkal és spulnikkal teli. Alján gurigákban a lenvászon, tetején foldozott bársonybekecs, munkás, nem díszes. Ha volt is valaha titka a ládának, még azelőtt eltűnt, mielőtt feltárulhatott volna.