Párizsban ünnep készül: a Panthéonban kap helyet Joséphine Baker (1906–75). A legendás revücsillag az első fekete nő lesz a franciák államilag szentesített nagyjai között. Korszakos világsztár volt, szédítő színpadi sikerekkel, majd az ellenállás hőse a német megszállás idején. De Gaulle személyesen tüntette ki, később Martin Luther King harcostársa a polgárjogi mozgalomban. Emlékezetes, hogy tucatnyi különféle származású árvát fogadott örökbe, no meg arról is, hogy szívesen sétáltatott pórázon gepárdot.
Ám mindez még a jövő zenéje volt, amikor először járt Magyarországon, a két háború közt. Híre megelőzte az amerikai származású, nyomorban felnőtt lányt. Úgy emlegették, „Kreol istennő”. Lenge öltözékű banántánca ihlette Márkus Alfréd és Harmath Imre slágerét (Az én babám egy fekete nő). Ugyanakkor egy konzervatív lap arról tudósított, hogy rekedten „ordít, fintorog, sír és miákol”. Amint elterjedt, hogy fellép a Royal Orfeumban, egy keresztény honatya már előre követelte, tiltsák be a „botrányos” produkciót.
Ingyenreklámmal ért fel a buzgó erkölcscsősz interpellációja „a jó ízlésű közönség védelmében”, nem mintha Joséphine rászorult volna az extra hírverésre Pesten. Rajongók sokasága fogadta a Nyugati pályaudvaron, habár a tömegben felhangzott néhány abcúg is (1928). A premier előtt hatóságilag levizsgáztatták, praktikusan az illetékes miniszterhelyettesek és főrendőrök – persze csupa urak – zárt főpróbán, elsötétített nézőtéren csorgathatták a nyálukat, mielőtt méltóztattak engedélyezni a műsort.
Elképesztő közönségsikert aratott az előadás, hiába tiltakozott az elharapózó meztelenkedés ellen a Keresztény Női Tábor, meg a Mária-kongregációk, a Zrínyi-gárda és a hasonlók. Pedig az egyik telt házas előadást félbe is szakította egy fajvédő egyetemista: bűzbombát dobott le a karzatról Zerkovitz Béla mulatójában, úgymond „hazafias kötelességből”. Ám az énekesnőt nem félemlítette meg a fojtó ammóniagáz, a szellőztetés után a show folytatódott. Őrjöngött a hálás publikum.
Neves magyar kritikusa mulatságos, bájos tehetségnek nevezte a „szerecsen táncosnőt”. Próbálta megfejteni európai diadalmenetének titkát, túl a nyilvánvaló tehetségen, egzotikumon, erotikus kisugárzáson. Divatos pszichológiai magyarázatot keresett e hírlapíróként is költői lélek, és arra jutott, a lelkiismeret háborog az állati sorba taszított feketék miatt Joséphine láttán. „A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek” – írta Kosztolányi Dezső.
Joséphine Baker három viharos évtized elteltével ismét Budapesten vendégszerepelt, az Erkel Színházban (1958). Megváltoztak a dolgok. Nem féltették tőle a szocialista erkölcsöt. Tenyerén hordta a hivatalos Magyarország a „haladó gondolkodású művésznőt”, akit a McCarthy-féle boszorkányüldözők lekommunistáztak, és éppen ki volt tiltva az Egyesült Államokból. Amúgy is jól jött a Kádár-rezsimnek egy kis revü és csillogás, Nagy Imre akasztásának évében nem tolongtak a világsztárok a Dunakorzón.