Feri bácsival, a kis balatoni falu temetőgazdájával szállunk fel a buszra. Kóbor kutya szaglászik a megállóban.
– Itt a Szökevény! – mutat a kutyára Feri bá.
– Aha.
– Tudja, miért hívják Szökevénynek?
– ?
– Mert mindig elszökik otthonról – világosít fel az öreg.
Ki gondolná… A buszon folytatja.
– És tudja, hogy hol lakik?
– Nem.
– Hát a névtelen utcában. Fogadjunk, azt se tudja, miért hívják névtelen utcának?
– Miért is?
– Mert nem volt neki neve. Én neveztem el Névtelen utcának…
Kinézek az ablakon. Hosszúnak látom az előttünk álló utat. Ám Feri bácsi rendíthetetlenül folytatja.
– És mit gondol, mikor röhögtek az emberek utoljára nálunk temetésen?
– Fogalmam sincs.
Ez azonban már izgalmasabbnak ígérkezik.
– Akkor, amikor a Bretter Sanyit temettük.
– Szép szál, jóravaló ember volt – kezd rá az öreg. – Ketten is alig bírták a koporsóját a ravatalozóba behozni. Néhány kikapós asszonyka férjén kívül mindenki szerette, mert nem ugrott el a dolog elől, minden rábízott munkát rendben elvégzett. Talán ötvenéves lehetett, amikor a fogadósné szénapadlásáról több métert zuhanva a földre esett, kis híján magával rántva a fogadósnét is, és szörnyethalt. Az asszony pedig a történtek után még évekig nem győzött magyarázkodni amiatt, hogy mit is keresett Sanyi a padláson. De az egy másik történet. Szóval, ott fekszik szépen a ravatalon koszorúkkal, virágokkal körülvéve. Az emberek az alkalomhoz illő méltósággal ülnek a ravatalozó padjain, csak a halk gyászzene hallatszik. A helységet a mély gyász csendje úgy üli meg, ahogy kell. Ám egyszer csak váratlanul kivágódik a bejárati ajtó, és egy már jócskán hervadásnak indult, ékszerekkel teleaggatott, erősen kisminkelt, ismeretlen nercbundás nő viharzik be a terembe, majd mindenki megdöbbenésére odaront a ravatalhoz, és térdre rogyva, a zenét is túlharsogva sivalkodni kezd:
- Béla, drága Bélám, hát itt hagytál, hát hogy fogok én most már nélküled élni édes Béluskám, hogy tehetted ezt velem, a te hű társaddal, Bélám…
A teremben zavart mocorgás kezdődött, hátul egy kamasz felnyerített, elcsattant egy tasli, az özvegy felzokogott, de a nő csak folytatta szinte levegőt se véve:
– Béladrágabélámegyetlenbéluskám…
A helyzet kezdett egyre kínosabbá válni, mivel az asszony csak sivalkodott, semmivel sem törődve mondta, csak mondta. Volt, aki pisszegett, többen a zsebkendőjükbe temették az arcukat, csak a vörösödő fejek jelezték, hogy pillanatokon belül ki fog törni a nevetés.
Kardos Pista azonban, az egyetlen jobb érzésű a jelenlévők közül, erőt vett magán, kivált a gyászoló tömegből, odament a térden állva sikoltozó nőhöz, és a vállára téve a kezét, halkan, de azért még hallhatóan ennyit mondott neki:
– Hölgyem, ő itt nem a Béla.
A teremben ekkor már egyre nehezebben lehetett kordában tartani a kitörni készülő röhögést.
Az nő zavartan fölnézett, és értetlen tekintettel meredt a fölé tornyosuló emberre.
– Nem a Béla?
– Nem.
Szemvillanás se telt, az asszony rendezte vonásait. A mély gyásznak nyoma sem maradt az arcán.
– Pardon – mondta, megigazította a púdert a szeme alatt, felállt, és rezzenéstelen tekintettel ugyanúgy viharzott ki az ajtón, mint ahogy érkezett.
A gyásznépen érzékelhető feszültség elég nehezen csillapodott, többen is utána akartak menni, de szerencsére hamar megérkezett a pap, a koporsót felemelték, a tömeg pedig, élén a pappal, kényszeredett fegyelmezettséggel elindult a sírhely felé. Az emberek immár kezdetek megnyugodni, a gyász méltósága lassacskán visszaszivárgott az arcokra és a lelkekbe.
– Akkoriban még két ravatalozója volt a falunak – meséli az öreg –, egyik az egyházé, a másik meg az önkormányzaté. Egymás mellett. Mára csak egy maradt. A másikból raktár lett a félig kész koporsóknak fenntartva. De akkoriban még működött mind a kettő, és volt, hogy két temetés is jutott egy napra. Már azt hittem, sikerül botrány nélkül megúszni a temetést – folytatja –, amikor is a szomszéd ravatalozó mellett elhaladván ismerős szirénahang szűrődik, vagyis hát inkább tódul kifelé:
– Béladrágabélám, hátitthagytálmérttettedeztvelemédesbélám…
Na, akkor elszabadult a pokol. Az addig visszatartott röhögés egyszerre parttalanul felszakadt, pusztítóan végignyargalt a temetőn, vörös fejű emberek robbantak ki a tömegből, őrjöngve, visítva rohantak keresztül a sírokon, ki merre látott.
Leírhatatlan látvány volt.
– Úgy emlékszem, a papon és a gyászoló özvegyen kívül senki nem ért oda a sírhelyhez. Szegény Sanyi, nem ezt érdemelte.
Na, de meg is érkeztünk. Legközelebb a kétözvegyes temetést mesélem el.
