Norvégia választópolgárai két cikluson át tartó konzervatív kormányzást követően ez év szeptemberében a szociáldemokrata Munkáspártnak szavaztak bizalmat. A választás fő témái kedveztek a baloldali pártoknak, amit egyesek egy európai szociáldemokrata reneszánsz hírnökének, míg mások regionális anomáliának látnak. E cikk a polarizált értelmezéseket kívánja árnyalni.
2021 ősze sűrű időszak a választások tekintetében Európában. A jelentős figyelmet kapott szeptember 26-i német szövetségi voksolás mellett a szeptember 25-én lezajlott izlandi, az október 8-9-i csehországi és a november 14-i bolgár választásokra is érdemes volt odafigyelni. Norvégiában szeptember 13-án tartottak parlamenti választást, amelyből a választópolgárok 77 százalékos részvétele mellett a balközép Munkáspárt került ki győztesként. A párt mérsékelt szárnyát képviselő Jonas Gahr Støre vezette párt két ellenzékben töltött ciklust követően tért vissza a kormányzásba.
Klímapolitika, olajkitermelés
A Norvég Királyságot 2013-tól az Erna Solberg vezette jobbközép Konzervatív Párt kormányozta. A párt vezetője, a brit Margaret Thatcher nyomán „Vas Erna”-nak becézett Solberg az első konzervatív politikus hazájában, aki két cikluson át hatalmon maradt a hagyományosan Munkáspárt dominálta norvég politikai térben. Pártja, a Høyre veresége azonban nem magyarázható kizárólag a miniszterelnök saját kormányának járványügyi intézkedéséit megszegő születésnapi partijával, vagy Solberg azon állásfoglalásaival, amelyek további olajmezők feltárása és a norvég olajlelőhelyek kitermelésének folytatása mellett tettek hitet. Az éghajlatváltozás, illetve a küszöbön álló klímakatasztrófa Európa- és világszinten is a politika központi kérdésévé vált. A klímaváltozás, valamint az azzal járó negatív környezeti hatások kérdését a görögországi erdőtüzek vagy a rajnai árvíz testközelbe hozta az európai választók számára.
Így a norvég választás egyik központi kérdésévé is a klímapolitika vált. A vízenergia széles körű használatáról és az elektromos autók magas számáról híres Norvégia egyben Nyugat-Európa legjelentősebb kőolaj-kitermelő és -exportáló országa, ami várhatóan a közeljövőben sem fog változni drasztikusan. A norvég olajkincsnek, és az abból befolyó összegek hatékony befektetésének döntő szerepe volt a XX. század második felében a norvég jóléti állam kiépítésében.
Az olajipar kulcsfontosságú szerepéről a királyság életében konszenzus van a norvég politikai tér két domináns pártja, a Munkáspárt és a konzervatív Høyre között. A fokozódó nemzetközi, illetve belföldi nyomás a civil szervezetek, a választópolgárok egyre növekvő része, valamint az ellenzéki pártok részéről azonban világossá teszi, hogy az országnak mihamarabb klíma-semlegessé kell válnia, ha teljesíteni kívánja nemzetközi vállalásait. Mindennek pedig elengedhetetlen része a kőolaj-kitermelés leállítása. Ennek felismerése megtörtént ugyan a norvég politikai establishment részéről, ám az átállás módjáról és időpontjáról eltérőek a nézetek. Ez azonban a koalíciós tárgyalásoknál több konfliktust is eredményezhet még a győzteseknek.
A szavazatok 26 százalékát elnyerő győztes Munkáspárt valójában az elmúlt száz év második legrosszabb eredményét produkálta. Ezzel szemben a kisebb baloldali értékpreferenciájú pártok magukhoz képest jól teljesítettek a választáson. Ebből a növekedésből a demokratikus szocialista Szocialista Baloldal és a szélsőbaloldali Vörös Párt profitált, míg a vidéki agráriumból élőket megszólító gazdasági nacionalista Középpárt az ország harmadik legnagyobb pártjává tornázta fel magát.
Støre és pártja a norvég választási rendszer jellegzetességeinek, illetve a politikai gyakorlatnak megfelelően kisebbségi koalíciós kormányt alakított október közepén a Középpárttal. A választáson a megszerezhető 169 parlamenti helyből 101-et tudhattak magukénak a szóba jöhető koalíciós partnerek: a Munkáspárt 48, a Középpárt 28, a Szocialista Baloldal 13, a Vörös Párt 8, míg a zöldek 3 képviselőt küldhetett az alakuló parlamentbe. Mind a Munkáspárt, mind a konzervatívok vesztettek helyeket a 2017-es pozíciójukhoz képest: a Munkáspárt eggyel kevesebb képviselőt küldött a Stortingba, norvég parlamentbe, míg a konzervatív frakció 36 főből áll, ami 9 hellyel kevesebb a 2017-es állapothoz képest. A megalakult parlament érdekessége, hogy a norvég történelemben most a legmagasabb a női képviselők aránya a Stortingban (47 százalék).
A koalíciós tárgyalások egyik vitás pontja a fent említett olajiparhoz fűződő viszony és az ökopolitikával átfedő energiapolitika kérdése volt. A klímakatasztrófa támasztotta kihívások kedveztek az ökológiai válsággal szembeni határozottabb fellépésnek, valamint az állami szerepvállalás növelését zászlójukra tűző baloldali és zöld pártoknak. A norvég politikai arénában a zöldeknek van a legradikálisabb klímaprogramjuk, s a Storting pártjai közül őket lehet olajellenesként értelmezni. Støre és pártja ezért a zöldek nélküli koalíció alakítására törekedett, hiszen az olajipar terén kompromisszumkészebbnek mutatkozó pártokkal hamarabb vezethettek eredményre a koalíciós tárgyalások. A szélsőbaloldali Vörös Párttal pedig a Munkáspárt antikommunista hidegháborús álláspontja és a két párt a norvég EGT-tagságról való ellentétes nézetei nehezítették meg a közös együttműködést.
A tervezett koalíciós felállásban azonban az energiapolitika terén a Szocialista Baloldal minden további olajfeltárást ellenző álláspontja és azon tervei, hogy Norvégia hagyjon fel a kőolaj-kitermeléssel 2035-ig, ellentétbe került a Munkáspárt minden ilyen ultimátumot ellenző állásfoglalásával. Støre inkább kinyitná a párbeszédet a többi politikai párt és a választópolgárok felé. Az olajkitermelés felszámolása többek közt azért is kényes kérdés a norvég politikai establishment számára, mert az ország GDP-jének meghatározó részét képezi, és az ország munkaerejének jelentős részét az olajipar vagy az arra épülő iparágak foglalkoztatják. A Munkáspárt részéről fontos továbbá megemlíteni a párt struktúrájába beágyazott szakszervezeteket, amelyek egy igazságos átmenetben lennének érdekeltek. Nemcsak az energiapolitika azonban az a terület, ahol az új norvég miniszterelnöknek akár a koalíciós partnerével, akár ellenzékével konfliktusokat kell majd felvállalnia.
Az Európával való viszony
Norvégia bár nem része az Európai Uniónak, közeli kapcsolatot ápol a közösséggel. Az uniós csatlakozást az ország lakossága kétszer, 1972-ben és 1994-ben népszavazáson utasította el. Norvégia, Izland és Liechtenstein mellett, része az Európai Gazdasági Térségnek (EGT), ami biztosítja az egyének, az áruk és szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlását az Unió közös piacán anélkül, hogy a tagállamoknak alkalmazniuk kellene a norvég népszavazásokon vitás pontnak bizonyuló közös uniós mezőgazdasági és halászati politikát. Az ország Európai Unióhoz fűződő viszonya a lehetséges csatlakozástól az Európai Gazdasági Térségben való tagságig politikai-világnézeti oldalakat átmetsző kérdéskör. Mind a konzervatívok, mind a Munkáspárt támogatja az EU-csatlakozást és a további tagságot az EGT-ben. Az EGT-tagság kérdésében Støre várhatóan konfrontációra kényszerül majd a koalíció másik tagjával, a Középpárttal, hiszen utóbbi párt ellenzi az ország tagságát az együttműködésben. A vidéki, mezőgazdaságból élők érdekeit képviselő Középpárt úgy véli, hogy Norvégia gazdasági szuverenitásának túl nagy részéről mondott le már így is az Unió javára, ezért szükséges lenne az együttműködés újratárgyalása és olyan intézkedések bevezetése, amelyek megvédik a norvég mezőgazdaságot a külföldi versenytársakkal szemben. A Középpárt még az országok közötti belső határokon való ellenőrzést eltörlő schengeni egyezményből is kilépne. A Szocialista Baloldal pedig az EGT- és az EU-tagságot is azok demokrácia-deficitje, valamint a munkavállalói jogok általuk nem kielégítőnek ítélt védelme miatt ellenzi. Støre az ország NATO-, illetve EGT-tagságát, mint vitán felül álló pontot jelölte meg, ám a tagsággal szemben szkeptikus pártok megerősödése a parlamentben tartós vitákra, és akár potenciális engedményekre is kényszerítheti a Munkáspártot.
Szocdem felívelés: mítosz vagy valóság?
A koronavírus-járvány globálisan felerősítette a társadalmi egyenlőtlenségeket és felszínre hozta a már meglévő különbségeket, s a tőketulajdon egyre szűkebb körben való összpontosulását. Norvégiában a Solberg-kormány hatékony és következetes járványkezelési intézkedéseket hozott, ami a halálozások alacsony számát eredményezte. Az országot emellett magas átoltottság is jellemzi. A járványkezelést apolitikus kérdésként keretezték, a politikai vezetés együttműködött a szakértőkkel. A válságot követő gazdasági újjáépítés során Støre szlogenje jegyében („Elérkezett az átlagemberek ideje!”) adócsökkentést ígér az alsó- és középosztály tagjainak, míg adóemelést tervez bevezetni a keresők legfelső 20 számára számára. Solberg „pragmatikus” kormányzását Norvégiában a gazdasági növekedés nevében megvalósított adócsökkentések és egy általános business-barát beállítottság jellemezte, ami párosult egy népszerűtlen közszférát érintő reformmal. Ezek hozzájárultak a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez és az urbánus, illetve vidéki országrészek közti törésvonalak kiszélesedéséhez. Støre baloldali kihívóinál szerényebb intézkedéseket, reformokat ígér és nem várható radikális szakítás szakpolitikai szinten sem.
Programja mégis a társadalmi igazságosságot, illetve egy nagyobb szintű újraelosztást állítja középpontjába, ami a választópolgárok széles rétegei számára bizonyul majd előnyösnek. Azzal, hogy Støre a szükséges reformok kivitelezőjeként jelenik meg, de programja újraelosztási és ökopolitikai kérdésekben mérsékeltebb a tőle karakteresebb álláspontot megfogalmazó zöldektől vagy a Vörös Párttól, továbbá a Szocialista Baloldaltól is, a választók szemében egyesíti a stabilitás és haladás iránti igényt. A Munkáspárt platformjának emellett mindig szerves része volt a közszféra kiterjesztése és alkalmazottainak védelme. Másik fontos alappillérük a magasabb adók támogatása, amelyekből az említett közszolgáltatások színvonala fejleszthető, ami vélhetően sok norvég választópolgárral rezonál. Egy erős választói felhatalmazással kormányzó baloldali koalíció szakpolitikai fronton sokat tehetett volna egy még egyenlőbb norvég társadalom és egy klíma-semleges Norvégia víziójának valósággá tételéhez.
Az, hogy az 1950-es évek óta először az összes skandináv országban a mérsékelt baloldali pártok vannak hatalmon, nem tekinthető regionális anomáliának. Az Európa-szerte erősödő baloldali pártok a torykkal a közvélemény-kutatásokban fej-fej mellett haladó Keir Starmer vezette brit Munkáspárttól a német szövetségi választáson első helyen végzett SPD-ig arra engednek következtetni, hogy az európai választópolgárok részéről egyre inkább megmutatkozik az igény egy szabályozottabb piacra, a karakteresebb klímavédelmi cselekvésre és az állam aktívabb beavatkozására, legyen szó a lakhatási válság enyhítéséről vagy egy szorosabban integrált, szolidáris Európáról. A válságkezelés rákényszerítette az országokat, hogy jelentős összegeket fordítsanak állampolgáraik és gazdaságaik védelmére, talpra állítására. Ez kikezdte a ’70-es évek neoliberális fordulatát követő konszenzust az állam piaci szerepvállalásának negatív jellegéről és utat nyitott ahhoz, hogy a jóléti intézkedéseket, illetve a társadalmi igazságosság kérdését középpontba állító szociáldemokrata erők a járványt követően egy egyenlőbb, összetartóbb társadalmi-politikai változás alapjait tegyék le. Sok kihívás áll még az erősödő európai baloldal előtt, de úgy vélem, a norvég siker – és a skandináv baloldal pozíciói – kapcsán van egy kis okunk örülni.
