Híven (angolul ezt jelentő) nevéhez, Trump az amerikai politika – mindent és mindenkit ütő – adujává vált, alighanem a demokraták számára is. Illően e politika mind bizarrabb fordulataihoz, amikor sorra szegik meg a demokrácia eddigi íratlan, sőt írott szabályait is. Legutóbb például azt, hogy nincs mentség a kongresszussal avagy a bírósággal való szembeszegülésre, egy tanúvallomásra beidézés megtagadására, amit amúgy (ahogy másutt is) a törvény szigorúan büntet. Amikor a dacoló Steve Bannon ellen annak rendje és módja szerint az ügyészség vádat emelt, a jobboldali Fox tévéhálózat trumpista sztárjai rögvest mellé álltak. Trump Raszputyinját például a nálunk járt Tucker Carlson is sietett mentegetni. Jó okkal persze, hiszen Bannon eskü alatti tanúvallomása kulcsfontosságú lenne a trumpisták januári puccskísérletének bizonyításában – feladva magát a vádemelés nyomán, ő mintha inkább a pert választaná, hogy ott vádlottból vádlóvá válhasson, legalábbis a trumpista tábor szemében.
Miként természetesen a bukott elnök többi közeli tanácsadója is sorra válhat a vád akaratlan tanújává. Mivel a törvény a kongresszus megtévesztését ugyanúgy bünteti, mint a bírósági hamis tanúvallomást, a korábbi főemberek a beidézéssel csapdába kerültek. Amint azt immár több oknyomozó újságíró is könyvben, cikkben bemutatta, Trump és szűk köre mindent megpróbált a tavalyi elnökválasztási eredmény kongresszusi jóváhagyásának kisiklatására. Most tehát az lenne soron, hogy e puccskísérlet kitervelői a saját szavaikkal és papírjaikkal erősítsék meg a közvetett bizonyítékokat. S miként hajdan a Watergate-botrány vizsgálatakor, az elnök emberei súlyos dilemma elé kerülnek. Hazudva menthetik főnöküket, viszont börtönbe juttathatják önmagukat; Nixon két igazságügy-minisztere, Mitchell és Kleindienst ekként vált elítéltté. Pár éve Trump személyi ügyvédje, Michael Cohen elvitte a balhét és dutyiba is került a törvénysértő tett letagadásával, hogy aztán Trump őt tagadja meg, s minősítse árulónak. Az ügyvéd aztán könyvében kipakolt, s az orosz kapcsolatokat vizsgáló Mueller-bizottsággal készségesen együttműködött. Vajon Meadows, a Fehér Ház akkori stábfőnöke melyik utat választja, miután az 1/6 drámát vizsgáló képviselőházi bizottság ellene is kezdeményezte a vádemelést az idézés nyomán?
Igazából persze az a nagy – és jószerivel történelmi – kérdés, hogy a tavalyi elnökválasztás eredményét máig elutasító exelnök és a trumpisták meddig mernek elmenni a demokrácia és a jogállam szabályainak elutasításával? Mert ez már nem a Watergate-botrány világa, amikor a politikai minden mérvadó szereplője elfogadta azokat, s végül saját pártja eminenciásai Nixonra is rákényszerítették. Most Trump világában élünk, jelentsen ez bármit is. Hiszen az exelnök és sok tízmilliónyi hozzá hű republikánus nemcsak a választási eredményt és vele az új elnök, Biden legitimitását vonja kétségbe, hanem az általa túszként tartott pártja mintha elkezdte volna minden, nem nekik kedvező szavazás kimenetelének elutasítását. A legutóbbi virginiai és New Jersey-i kormányzóválasztást hajszálra hasonló különbséggel nyerte a republikánus, illetve a demokrata jelölt. De míg a vesztes demokrata és pártja ezt zokszó nélkül tudomásul vette, a csalódott republikánus trumpi módon kezdett csalást emlegetni, és halogatta a beletörődést. S ez rendszerré válhat a jövő őszi kongresszusi választásokon. Sőt, már magának a republikánus pártnak a saját előválasztásain is, ahol a Trump által támogatott jelölt kiáltana csalást (ahogyan ő maga is tette 2016-ban, amikor Iowa államban lemaradt Cruz szenátor mögött és tüstént csalásról beszélt; mára amúgy Cruz is éltrumpista lett…)
S még komorabbak a kilátások, ha meggondoljuk, hogy a január 6-án még elnöküket uszítással vádoló republikánus vezetők is behódoltak Trumpnak. Közülük már senki sem meri vitatni a „Nagy Csalás” tételét, maximum próbálnak kitérni az újságírói faggatáskor (az egyetlen bátrat, Cheney volt alelnök lányát pedig most zárták ki a pártból állama trumpista republikánusai, ahogyan másutt is sorra a „hitetleneket”). Miközben több tucat republikánus vezetésű államban a helyi trumpisták rohamot indítottak a választási részvételt megnehezítő (a színeseket diszkrimináló) helyi szabályokért, sőt a szavazást ellenőrző testületek megkaparintásáért, ami előre vetíti, hogy félretolják a nem nekik kedvező lakossági vokseredményt és saját elektori listát állítanak. S tetézi mindezt, hogy – mivel a trumpisták illegitimnek tekintik a bideni kormányzást – lényegében semmiben sem működnek együtt a demokratákkal. Még a mindenkinek hasznos infrastruktúra programot is csupán pár republikánus szavazta meg a hajdani kétpártiság sovány változataként. A múltban egy állam szenátora, egy körzet képviselője értelemszerűen igyekezett előnyöket, projekteket kialkudni saját szűkebb pátriájának, mára ennek is vége: olyan soha nem látott helyzet alakult ki, hogy republikánus törvényhozók akkor sem hajlandók megszavazni Biden hatalmas infrastruktúra-fejlesztő programjait, ha azzal saját államuk jutna pénzhez, paripához. Márpedig, ha a demokraták – jó szokásuk szerint – egymással viaskodó frakciói végül csak nem áldozzák be elnöküket a saját igazukért, s sikerül a nagy és a lakosság jókora többségének tetsző törvénycsomagokat elfogadtatni, annak konok elutasítását nehéz lesz jövőre a szavazóknak eladni. S mivel a republikánus vezérkar egész stratégiája a jövő őszi kongresszusi választások megnyerésére, s vele a kongresszus legalább egyik házának visszahódítására irányul, s éppen evégett hódoltak be – az amerikai történelemben páratlan módon – egy exelnöknek, aki kézben tartja a párt szavazótáborának kétharmadát, akár maguk hiúsíthatják meg fő céljuk elérését.
E cél különben korántsem irreális. A két elnökválasztás közti időközi szavazást rendszerint nem a Fehér Házat birtokló párt nyeri, egy sor képviselőházi mandátum elvesztését szinte mindig biztosra veszik (a szenátusnak csak harmadát választják két évente, s ott sok függ attól, melyik párt mandátumai kerülnek sorra). Ráadásul nemcsak a szenátusban vannak előnyben a republikánusok, ahol a nagy, sokmilliós államokat éppúgy ketten képviselik, mint a gyéren lakott konzervatívokat, de a helyi vezetések a képviselőházi körzeteket is szemérmetlenül átrajzolgatják pártszempontok szerint. Biden pártjának nagyon össze kellene szednie magát, hogy ezt a republikánus áttörést és vele az elnök „béna kacsává” válását meggátolják. Már csak azért is, mert a Trump előtti republikánusok is a nemzeti érdek fölé helyezték a pártérdeket, s elnyerve 2010-ben a kongresszusi többséget, megbénították Obama elnökségét. Híven szenátusi vezérük, McConnell 2008-as beiktatásakor elhangzott kijelentéséhez, hogy egyetlen célja Obamát egyciklusú elnökké tenni. Ami akkor nem jött össze, de McConnell most is megtagadja a minimális együttműködést is Bidennel. S ezen felbuzdulva, a trumpista utód szerepéért versengő Cruz „ráült” több tucat nagyköveti kinevezés szenátusi jóváhagyására is. Ha egyszer a párt túsztartója ezt követeli.
Miközben a demokraták minimális (csak Harris alelnök voksával biztosított) szenátusi többsége két politikusuk túsza. Közülük a nyugat-virginiai Manchin szenátor olyan államot képvisel, amely tavaly óriási többséggel Trumpra szavazott, tehát kötéltáncot jár. Márpedig Biden szociális (amúgy a nagy többségnek tetsző) programjához, miként a republikánusok említett állami manipulációinak szövetségi tiltásához is az ő voksa nélkülözhetetlen. Ahogy a demokraták centrista és balos szárnyának megegyezése is. Biden népszerűségének zuhanása ezeknek a párton belüli tusakodásoknak köszönhető, a majdnem teljes republikánus elutasítottságát csakis a független, vagyis ingadozó és az egységes demokrata tábor voksaival ellensúlyozhatja. Mint egy éve elnökválasztáson, ahol hiába ért el rekordot Trump, Biden azt is felülmúlta.
S itt fordulhat a kocka. Maga Trump válhat a demokraták adujává. Mert már Mikszáth is megírta Gyulai Pált lesújtó kritikájában, hogy egy hóhérnak sohasem szabad abba a szituációba jutnia, hogy őt is akaszthassák. Márpedig a demokraták, ha valamiben egységesek, az Trump utálata. Tavaly láthattuk ennek mozgósító hatását. A Virginiában győztes republikánus óvakodott szidni Trumpot, de nem kérte segítségét. Csak ezzel (és ellenfele hibáival) tudta visszahódítani a perdöntő elővárosi szavazókat. Akik szintén nem kérnek Trumpból. Akinek viszont elemi érdeke a politikai szereplés, a színen maradás, s az újraindulás (híveinek: a revans) lebegtetése, hiszen a kongresszusi vizsgálat végül hozzá is elérhet. Amikor 1998-ban Clinton a Monica-üggyel csávába került, bosszúvágyukban a republikánusok túltolták a biciklit, s az őszi kongresszusi választásokon az elnök pártja nyert, s a párt sietett az elnöké lenni. Most a túsztartó így válhat a saját túszává, s utóda megmentőjévé.
