A Fidesz hétvégi kongresszusán elmondott Orbán-beszédnek volt egy félmondata, ami senkit nem hozott lázba, pedig komoly üzenetet rejtett. Amikor a kormányfő arról beszélt, hogy nem lehetetlen a legfejlettebb országok csoportjába lépni és az ő pártja pontosan tudja, „hogyan kell ezt megcsinálni”, a feltételek között megemlítette a „munka és a munkások nagyobb megbecsülését”. Amúgy mellékesen, mintha ezt mindig is fontos szempontnak tartotta volna.
Remélem, közben lesütötte a szemét és elmormolt egy imát, hogy megköszönje a magyar szakszervezeteknek az elmúlt 12 évet, amikor néhány közepes tüntetéssel, demonstratív alá nem írással, elvétve egy-egy sztrájkkal kísérve, de mégiscsak lenyelték a magyar munkavállalók megnyomorítását. Beletörődtek a túlmunka elszámolási határidejének végletekig történő meghosszabbításába, a sztrájk-szervezés ellehetetlenítésébe, a bérek leszakadásába, a legmerevebb európai nyugdíjba vonulási lehetőségekbe - sorolhatjuk napestig, mi miatt kellett volna véget nem érő tiltakozó akciókat szervezniük a kormány ellen. Ehelyett egymással hadakoztak, a versenyszféra szervezetei szánakoztak a még náluk is jobban semmibe vett közszférásokon, szolidaritás helyett székházakért, üdülőkért küzdöttek, évtizedekre belekapaszkodtak az irodakilincsbe, holott tudták, tudják, hogy csak az összefogás vinné előbbre őket. Mégis azt kérjük, most ne higgyék el, hogy Orbán Viktor szociális párbeszédről vallott nézetei megváltoztak. Dehogy! Csak közeledik a parlamenti választás, és vélhetően már ismeri azokat az uniós terveket is, amelyek szerint kollektív szerződésnek kell lennie a munkahelyek 70 százalékában (a jelenlegi 18-20 százalék helyett), a felkészítésre pedig kész rengeteg pénzt elkölteni a közösség. A legalább részben lenyúlható pénzeknél pedig nincs csábítóbb egy ős-fideszes számára.