Tizenéves lehettem, amikor apám valamilyen szakszervezeti szervezésű úttal Bécsbe indult három napra. Emlékszem a lázas izgalomra, hiszen ez volt az első útja nyugatra: korábban legfeljebb Rimaszombatra ruccantunk át vadászkalapért, vagy éppen pácolt, savanyított, hagymával eltett ruszliért. Ausztria, benne a fennkölt hangzású Béccsel, amiről akkor és azóta is elsőként mindig az újévi hangverseny jut eszembe, oly távolinak tűnt, mint eljutni a Marsra, de legalábbis valami fényes, éteri helyre. Feldereng, ahogy elővette a szekrény tetejéről a műbőr bőröndöt, áttörölgetve igyekeztünk valami fényt adni neki, és arra is, hogy ezúttal hosszasan válogatott a zakói között, amiből három egyforma volt neki, zöld színű, hivatalos, erdészes.
Előző este közösen megvacsoráztunk, talán ünnepibb ételt főzött anyám, és szinte biztos, hogy sütött pogácsát, mert anélkül faluhelyről hosszú útra indulni nem engednek el egyetlen férfiembert sem. A pogácsa gyógyír minden bajra, a túlélést jelenti, ha lerobban a busz az út szélén, vagy más akadályok kényszerítik megállásra az embert. A pogácsa jó, a pogácsa kiadós, csak vizet kell inni hozzá eleget, hogy teljes mértékben beteljesítse a küldetését, és kitöltse a vészjelzéseket küldő üres gyomrot.
A vacsora végén kérdezte meg apánk, mit hozzon nekünk abból a nagyon távoli városból, ahol csak képzeletben jártunk akkoriban, és úgy gondoltuk, minden ház csupa ragyogó színnel van lefestve, minden kerítés végén aranyozott gömbök virítanak, az oszlopokon pedig angyalkák tárják szét a szárnyaikat, mintha épp felrebbennének valaki lelkéért. Bécsben még az ég is más volt képzeletünkben, égszínkék, bárányfelhőkkel tarkított.
Az öcsém talán játékautót kért, és csokit persze, nyugati csokit, ha már lehet dőzsölni, és nem kell beérni egy zacskó Dunakaviccsal vagy egy Sport szelettel, amit ráadásul testvériesen még el is kellett osztani. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, miféle ihlet szállt meg akkor, de én azt kértem, hozzon nekem egy esernyőt. Nem volt rá szükségem, hiszen esernyőnk biztosan volt otthon, még ha olykor kirongyolódott szélű, vagy elhajlott fogantyújú is - nem tudom, gyermekként vajon mivégre akartam egy sima használati tárgyat, amit cipelni is kellemetlen, ráadásul dicsekedni se lehet vele, hiszen amikor zuhog, az ember nem a másik paraplüjét bámulja hanem azon igyekszik, hogy minél hamarabb fedett helyre jusson, és összezárhassa, miután jól lerázta róla az esőcseppeket.
Izgatottan vártam, ahogy pakolta ki visszaérkezve az ajándékokat. Anyámnak kölnit hozott, az öcsém megkapta az autót, csoki jutott mindenkinek. Egy téglatest alakú dobozban pedig ott bújt meg az én esernyőm, sose láttam még olyan gyönyörűt, piros volt, és teljesen átlátszó. Boldogabb lett a gyerekkorom, hiszen minden mord időt rózsaszínben láttam, elég volt csak kinyitnom az ernyőt és azon keresztül bámulni a világot.