Korábban már készített több filmet az Iszlám Államról ennek ellenére a Sabaya munkálatait sokáig saját pénzből finanszírozta.
Az, hogy forgattam két egészestés dokumentumfilmet tulajdonképpen abban segített, hogy megtaláljam a Sabaya témát: túl sokszor hallottam történeteket arról, hogy az Iszlám Állam harcosai hogyan raboltak el nőket és tették őket szexrabszolgává. Családokat tettek tönkre, feleségeket és leánygyermekeket szakítottak el a szeretteiktől. Úgy döntöttem, hogy saját szakállamra elutazom Szíriába és nyomozásba kezdek a témában. Itt találkoztam azokkal a Jazidi Otthon Centrum embereivel, Ziyaddal és Mahmouddal, akik arra adták az életüket, hogy felszabadítsák az ilyen sorsa kényszerült nőket. Velük mentem egy bevetésre. aztán sikerült meggyőznem őket, hogy következő alkalommal egy filmes stábot is magammal vihessek. Beleegyeztek, de mivel a helyzet Szíriában napról napra válságosabbá vált, úgy döntöttem, nem kockáztathatom más emberek életét, így egymagam fogom a felvételeket elkészíteni.
A polgárháború mennyire nehezítette a projektet?
Szíria igen bonyolult térség, számos különböző szociális és kulturális ellenérdekekkel, a hatalomért és a földért zajló harcokkal. Az egyre több alvó sejt, a konfliktusok Törökországgal persze nehezítették a munkát. Illetve, fontos megjegyezni, hogy én sokkal jobban ismerem Iraki Kurdisztán erőviszonyait, hiszen onnan származom. Szíriában én is egy külföldi voltam.
Elképesztő kapcsolatokat épített fel rabságban élő nőkkel. Hogyan tudta az ő bizalmukat elnyerni?
Sok idő és munka belefektetésével. Ez a műfaj nem működik úgy, hogy megjelenek egy kamerával, előkapom a táskámból és akkor mindenki önfeledten mesél nekem. Ezekkel az emberekkel először meg kell ismerkedni, időt tölteni velük, meghallgatni, amit mondanak nekem, mint magánembernek. Fontos, hogy nekem is mindent el kell mondanom magamról, a bizalom, amit említ, csak kölcsönös alapon működőképes. Így meséltem nekik arról, milyen az életem Svédországban, mit jelent az, hogy filmeket készítek és beavatom őket az alkotófolyamatba is egyaránt. Fontos, hogy tudják, éppen mi történik. Az én filmjeimben nem lát beállított, vagy megjátszott felvételeket. Mindenki tudja mi a tét és mit vállal.
Nem úgy, mint a sajtótudósításokban.
Pontosan. De emögött nem látok összeesküvés elméleteket, egy hírműsor stábjának nincs ideje éveket együtt tölteni az alanyokkal. Jönnek, felteszik a kérdéseiket és munkavégeztével elmennek. Másképp közelítünk az emberi történetekhez. A hírműfajban, a személyiség nem érdekes. Egy híradós sosem fog azoknak az életével együtt élni, akikről tudósít. Ezzel szemben a dokumentumfilmes metodika, legalábbis az enyém esetében, a legfontosabb, hogy akit megmutatsz, egyértelmű legyen, hogy emberi lény, nem csak statisztikai adat. Számomra nem az a legfontosabb, hogy mi történt, hanem hogy az események milyen hatással vannak az érintettek mindennapi életére. Ez pedig egy folyamat, nem csupán esemény.
Több mint kilencven óra anyagot vett fel.
Pontosan kilencvenhárom óra audiovizuális anyag készült, ehhez jött még több mint háromszáz óra hangfelvétel, hogy pontos legyek. Sokkal több mikrofont használtam, mint kamerát, így olyan helyzeteket is rögzítettem, melyeket nem láttam – csak hallottam. Ennyi alapanyaghoz szerettem volna bevonni egy külső vágót, de jött a Covid és csak online lehetett volna együtt dolgozni. Ezt elvetettem és elkezdtem magam vágni az anyagot. Reménykedtem, hogy lehet majd valamikor külső segítséget kérnem, de a lezárások olyan sokáig elhúzódtak, hogy végül egyedül befejezem. Hozzáteszem: ez nekem egy nagyon fájdalmas folyamat volt. A svédországi lakásom biztonságában életveszélyben lévő emberek életét és sorsát kellett filmmé formálnom – ehhez pedig nem ártott volna egy objektív szem. Azt mindenképpen szerettem volna elkerülni, hogy olyan valami bekerüljön a filmbe, mely valakinek túlságosan fájó pont.
Talán a legérzékenyebb szcéna, amikor az ISIS fogságából kiszabadított lány ugyan visszamehet a családjához, de az időközben született babáját nem viheti magával, a gyereket elveszik tőle…
Számos esetet regisztráltam, ahol a jazidi nőnek hátra kellett hagynia a gyermekét Szíriában, mielőtt visszatérhetett volna a családjához. A jazidi társadalom úgy tekint ezekre a gyerekekre, mint a gyilkosok utódjaira, ezért nem fogadják be őket, legjobb esetben árvaházakba kerülnek.
A filmre érkező reakciókat hogyan élete meg?
Például a New York Times cikkére gondol, melyben azt állítják, hogy traumatizált nők, akik szereplenek a filmemben, nem is járultak hozzá a szerepléshez? Ez konkrétan sokkolt. Eldöntöttem: visszautazom az iraki Kurdisztánba és találkozom azokkal a szereplőimmel, akik már biztonságban vannak a családjaik körében. Megnéztük közösen a filmet és mindegyikük azt mondta, hogy nincs kifogásuk az ellen, amit a filmben megmutatok, azzal sem, hogy szerepelnek benne és hangsúlyozták, hogy semmiféle retorzió nem érte őket, mely a New York Times szerint megtörtént. Megdöbbentette őket is a cikk. A Sabaya honlapján ki is adtunk ezzel kapcsolatosan egy közös nyilatkozatot. Amit korábban mondtam: nekem a szereplők áldozatok, a sajtónak eszközök.
