„Úgy érzem, a magyar első osztály színvonala (…) jelentősen javult az elmúlt időszakban. S nem tartom jónak, hogy a nagyvárosok tradicionális csapatai, például a Győr, a Pécs, a Szeged, a Békéscsaba nem az NB I-ben játszanak. Gondolkodunk is azon, hogy megemeljük az NB I létszámát, ezzel párhuzamosan pedig csökkentjük az NB II-ét” – nyilatkozta nemrégiben az MLSZ elnöke.
Hogy Csányi Sándoron kívül ki tartja még nyomasztónak a nagyvárosok tradicionális csapatainak hiányát, arról fogalmam sincs, de megjegyzem: az, aki napjainkban nem látott magyar másodosztályú mérkőzést, el sem tudja képzelni, a hazai B ligában milyen borzalmas a nívó. Ha a „legjobbakat”, mondjuk, öt percig lehet nézni a televízióban átható levertség nélkül, akkor ez az idő a másodosztályban maximum fél perc.
Mert persze az úgynevezett élvonalban is csak az örökké derűt sugárzó elöljáró lát színvonal-emelkedést, a Videotonnak az Ararat Jereván, míg a felcsúti Puskás Akadémiának a Rigas Futbola Skola elleni rettenetes előszezoni vesszőfutása elhelyezte az NB I-et Európa páriái között. Az Újpest kiütéséről az FC Basellel szemben azért nem beszélek, mert a svájci együttes egészen más kávéház, mint a jegyzetlen, ám a magyar selejttel vívott kvalifikációs meccseken taroló Ararat és RFS. S nem említem a magyar mezőnyből korábban kiemelkedő FTC kanosszáját sem a kontinens csoportköreiben, mert azok szinte már más sportág vetélkedői a labdarúgónak mondott magyar bajnoksághoz képest. A három évados ferencvárosi mérleg: egy győzelem, öt döntetlen, tíz vereség, az utóbbi két szezonban ez nulla győzelem, egy döntetlen, kilenc vereség, statisztaszerep. E lajstrommal még a lista-specialista Kubatov klubelnök sem tud villogni, jóllehet a Fidesz kongresszusán – alelnökként – hengerelt azzal a kis ívű megállapítással: „A békemenet a normalitás lázadása az abszurditás ellen.” Bayer, Bencsik, béke. A kezdőbetű stimmel.
Kanyarodjunk felfelé a megyei NB I-hez. Abban a felcsúti falucsapat mellett helyet kapott a gyirmóti, a kisvárdai, a mezőkövesdi, a paksi gárda, ebből három kizárólag politikai alapon. Érthető, ha a szövetség elnöke nagyobb városok felé kacsintgat, mert mégis csak snassz, hogy efféle, minden különösebb futballhagyományt nélkülöző, periférikus települések uralják az első osztályt. Igaz, az elöljáró erre fél éve még nem figyelt fel, mert májusban azt mondta: „A tizenkét csapatos rendszer, úgy érzem, bevált.” Ugyanakkor azt is kifejtette: „Az igazi álom az lenne, ha a világbajnokságra is sikerülne kijutni.” Éppen úgy sikerült, ahogyan a tizenkét csapatos rendszer bevált...
Megjegyzem, minden tiszteletem Békéscsabának, Pécsnek, Szegednek és főleg Győrnek – ahol az ETO a hatvanas években bajnok volt és a legjobb négy közé jutott a BEK-ben, hogy aztán a nyolcvanas esztendőkben egymás után kétszer hódítsa el a hazai aranyérmet –, de hát ezeken a helyeken manapság ugyanúgy megcsúfolják a múltat, mint Angyalföldön, a Hungária körúton, Kispesten, Újpesten, még a Ferencvárosban is. Azaz a magyar labdarúgás – hajdani és valódi –fővárosi fellegváraiban. A bővítéssel csak létszám-növekedés jár, színvonal-javulás nem, és a nézőszám sem emelkedik, mert az NB II legutóbbi fordulójában a Nyíregyháza–Győri ETO találkozót 200, a Békéscsaba–Pécs mérkőzést 420 néző, az egész fordulót meccsenkénti átlagban 513 szurkoló tekintette meg a helyszínen. Az NB I-ben legutóbb 1989 volt a nézőátlag, a társadalom egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni a nívó szüntelen gyarapodását. Közömbös, de piszkosul.
Elvégre úgy 500-600 kevésbé unalmas programja van.
