A pályakezdő Vitalij Akimov A fiúk élete című filmjét ötvenezres szülővárosában, a Vlagyivosztoktól 160 kilométerre fekvő Arszenyjevben forgatta. Mivel csak lazán összefüggő felvételek sorozatát kínálja a film, cselekményről beszélni körülményes volna. Az epizódszerű jelenetek nagyjából háromnegyedében a tízévesforma Sztyepan a kistestvérével, anyjával vagy mostohaapjával beszélget, biciklizik, tehenet fej vagy pancsol a szökőkútban, esetleg a kamerának mesél. Utóbbi esetben mindig egy-egy rokonáról tudunk meg valamit: hogyan fulladt vízbe az apja részegen, hogyan akasztotta fel magát a nagyapja, hogyan halt meg az egyik csecsemő a családban. A fennmaradó részben nevelőapja és egyik ismerősének italozását, illetve az azt kísérő Vivaldiról, Istenről és pénzről folytatott – a körülményeiből adódóan meglehetősen zavaros – beszélgetést követhetjük végig.
A fekete-fehér film premierplánban mutatott arcai Kalatozov legendás Szállnak a darvakjának kollektív és egyéni traumáktól elgyötört szereplőit idézi. Ám Akimovnál a közösségiség már-már nyomtalan, nem jelenik meg semmi a családon túli világból, Sztyopa diáktársairól, szomszédjairól, de még az életét nagyban meghatározó felnőttek munkájáról sem tudunk meg semmit. Nyilvánvalónak tűnik, a film tárgya valamiféle evidenciaként kezelt posztszovjet elidegenedés, ám az ennek ellenében ható erők áttörik ezt a szűk értelmezést: miközben a gyerekek a vízben játszanak, addig a korábban csak a lerészegedés különböző fokozataiban, vagy krumpli- és heringpucolás közben látott felnőttek saját határaikat átlépve táncolnak a térzenére boldogan, ha nem is önfeledten. „Mutasd meg, különben minek gürcölünk?” – kéri Sztyopa nevelőapja a kamerába nézve a láthatatlan rendező-operatőrt. Ám Akimov épp ezt a mindent meghatározó gürcölést nem tudja elbeszélni, mindössze az annak díszleteként felfogott tereket mutatja meg.
Szvetlana Rogyina és Laurent Stoop Elveszett szigete a Csecseny-sziget lakóinak egy évét dolgozza fel: a beszélgetésekből az orvhalászatból tengődő, emiatt a parti őrség által rendszeresen vegzált és kifizethetetlen adósságokkal küszködő családok mindennapjai bontakoznak ki. Az idősebb szereplők a szovjet időkkel hasonlítják össze a jelent, míg a fiatalabbak úgy váltak felnőtté, hogy a 2000 óta regnáló putyinizmuson kívül más rendszert nem ismernek közvetlenül. E két tapasztalat közös pontja az elnök személye, aki az elidegenedett hatalomban megrendült bizalom helyét veszi át.
A szigetlakók számára épp ezért magától értetődő a különbségtevés a kéthetente arcmaszkban razziázó hatóságiak és a Prjamaja linyija (Közvetlen vonal) nevű TV-műsorban a betelefonálók gondjait megoldó Vlagyimir Vlagyimirovics között. Így a magárahagyottság miatt a film talán legihletettebb jelenete, amikor a szinte vég nélkül vonuló sáskahadat figyelve az idősebb halászok egyike, Ivan párhuzamot von köztük és a mai emberek között: ők sem törődnek a jövőjükkel vagy egymással.
Különösen érthetetlen, hogy az Akimov filmjéhez képes jobban strukturált Elveszett szigetnek csupán a legvégén, az említettek szükségszerű folyományaként Putyinnak írt levélből derül csak ki a szigeten uralkodó viszonyokat meghatározó némely alapvető körülmény, például az áramellátás hiánya (ezután értelemszerűen különös jelentőséggel tűnik fel minden korábbi elektromoseszköz-használat). Mindezek után nehéz nem a sors keserű iróniájának látni a szöveges epilógust, amiből kiderül: a forgatás után pár hónappal halüzem nyílt a szigeten.
Julija Visnyeveckaja Beiskolázva című filmjének főszereplője két moszkvai fiatal, Jekatyerina és Vaszilij, akik a tulai terület egyik általános iskolájában kezdenek tanítani. Hamar kiderül, hogy a két tanár ambíciói és valós lehetőségei között hatalmas ellentét feszül. „Éreztetek már olyat, hogy annyira egyedül vagytok, hogy nincs kivel beszélnetek?” – kérdezi a film félidejében az addigra már a kiábrándultság határára ért Kátya a romantikus hősökről szóló irodalomórán.
A tanév folyamán az egyre inkább hol egyházi, hol „hazafias” indoktrinációval (az ideológiának alárendelt, befolyásolt tanítással) szembesülő Kátya és Vaszja fokozatos elszigetelődését követhetjük végig. Magyar szemmel is kivételes lehetőségnek tűnik, hogy a stáb ilyen sokáig forgathatott egy közintézményben, mégis munkakörnyezetükről, kollégáikról vagy a szülőkről alig tudunk meg valamit, a főszereplők velük való érintkezése pedig szinte kivétel nélkül konfliktusos. (Az első budapesti vetítés után Visnyeveckaja elmondta, hogy a főszereplők végzettségét tekintve egyike sem tanár, ami a rögzített körülményeken túl magyarázza „bukásuk” szükségszerűségét.)
Közös vonása e filmeknek a társadalom – Magyarországon egyre kevésbé ismeretlen – militarizálódásának ábrázolása: Sztyopa öccse igazira vágyik vízipisztolya helyett, a Honvédők Napján az iskolában a gépkarabély összeszerelését gyakorolják, a kötelező szolgálatra indulót pedig azzal biztatják, hogy ezt az egyet ingyen kapják az államtól. A szereplők emellett többször hangot adnak az elképzelésnek, miszerint a Szovjetunió széthullásával nem pusztán a létbiztonság, hanem az emberi tisztesség lehetősége is elveszett. Ivan szerint a „kis kopasz” egyenlővé akarta tenni az embereket, mostanra azonban mind rabszolgák lettek, a Beiskolázva egyik felsőse pedig meggyőződéssel állítja, hogy csak a Putyin ellenében meghatározódó, de Navalnijjal is kritikus szocializmus mentheti meg az emberiséget.
A „valóság rétegeihez” nem egyformán van hozzáférésünk és ez alól a fesztivál sem kivétel. A filmeket eredeti nyelven vetítették angol felirattal (kivéve a magyarul is feliratozott Beiskolázvát), ami az elitizmus benyomását keltette. A vetítési időpontok amúgy sem segítették elő a szélesebb közönség elérését.
Infó:
18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 9-14.
A fiúk élete (Malcsik, 2020), 53 perc
Rendező: Vitalij Akimov
Beiskolázva (Katya i Vaszja idut v skolu, 2020), 90 perc
Rendező: Julija Visnyeveckaja
Elveszett sziget (Ostrov – Lost Island, 2021), 92 perc
Rendező: Szvetlana Rogyina, Laurent Stoop
