A novemberi tompa ködökkel olyan súlyos esték szoktak az ember nyakába szakadni, amelyeknek terhe alól legfeljebb csak a nyögés hallatszik, ha egyáltalán kihallatszik valami abból a sűrű, tejfehér szomorúságból, amit megúszni nem lehet. És ezekkel az estékkel együtt a sörivó ember is sorozatosan eldöntendő kérdésekkel szembesül, mármint arra vonatkozóan, hogy igyon-e sört, vagy ne igyon, ha igyon, akkor hol és mennyit, addig pedig el sem jut a novemberbe burkolózott lélek, hogy azokat a bizonyos söröket kivel igya meg. Ez már nem az eldöntendő kérdések sorába tartozik.
Igyunk-e vagy ne igyunk, ezen tűnődünk, mikor kezd leszállni az éji sötét, mint egy éhes dögkeselyű, amely túl korán megéhezett, ráadásul miránk éhezett meg, ezért az est a szeme sarkából minket figyel: inni fogunk-e vagy sem?
Ezek nagyon súlyos kérdések, tudja ezt minden sörivó, aki valaha is áldozatul esett már a novemberi est nevű dögkeselyűnek. Mondhatom, nem szép halál.
De én élni akartam azon a bizonyos estén, amikor felhívott egy Várkonyi Judit nevű író, aki saját magát nem tartja írónak, mert túlságosan szerény. Pedig rendszeresen le szokta őt közölni az Élet és Irodalomban Grecsó Krisztián, a Helikonnál pedig kötete is megjelent. Ennek ellenére Judit bizonytalankodik, hogy hát így meg úgy, ő meg az irodalom, tán neki ott semmi keresnivalója. Pedig dehogy nincs ott neki keresnivalója. Ha tudná, hogy hozzá képest kik élnek meg az irodalomból, jaj, nem is sorolom! Tessék csak ebben az ügyben a kegyelmes és méltóságos Demeter Szilárd úrhoz fordulni, aki egy gyermekkori trauma következtében halálpontosan meg tudja mondani, hogy ki a jó író és ki nem. De hiába magyaráznám Várkonyi Juditnak, hogy nézze csak, Judicskó, ha el tetszett bizonytalanodni az írói tálentumát illetően, akkor legyen kedves őexcellenciáját, a kegyelmes és méltóságos Demeter Szilárd urat a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóságán felhívni, és elkérni tőle azt a bizonyos listát a 80 százaléknyi kikukázandó kortárs magyar író nevével. És ha abban a kikukázandó 80 százalékban benne tetszik lenni, kedves Judicskó, akkor bontson pezsgőt, mert korunk egyik legnagyobb költőjével, Parti Nagy Lajossal egy kukában tartózkodni megtiszteltetés.
Vagy mit is mondok, méghogy pezsgőt!
Sört!
Én ugyanis azon a bizonyos novemberi estén, mikor leszállott reám dögkeselyű formájában a szomorúság, Várkonyi Judit telefonhívására azt mondottam, hogy rendben van, járjunk egyet, de ne igyunk, mert nem vagyok most abban az izében, tudja. Abban az ivós passzban. Mentünk hát a Király utcán, én meg erősködtem, hogy ha netán, véletlenül, teljesen esetlegesen beülnénk valahová, akkor én nem és nem, én egy korty sört sem fogok inni, de maga igyon csak, Judicskó, maga ihat.
Be is tértünk egy High Five Budapest nevű helyre a Király utca 15. szám alatt, mert egy Galambos Péter nevű gitáros-énekes akusztikus estjét hirdették. Miatta ültünk be, nem a sör miatt. Pedig Pilsner Urquell volt csapra verve. Ezt már a belépéskor rögtön láttam, mert a sörivó ember szeme ki van hegyezve az efféle információkra. Leültünk, és bennem szilárd volt az elhatározás, hogy én nem és nem, én egy korty sört sem fogok inni, de maga igyon csak, Judicskó, fordultam oda Várkonyi Judithoz, hiszen maga ihat.
Erre föl nem kikért magának egy korsó Pilsner Urquellt a szégyentelen!
És amikor kihozták neki azt a korsó Pilsner Urquellt, és én megláttam az ő színét, habját, állagát, akkor egyenesen, kertelés nélkül, férfiasan és keményen azt mondtam, hogy igen. Hát igen. Az éji sötét pedig, mint egy éhes dögkeselyű, csak röhögött rám messziről, hohó, hát megvagy, ezt üzente a szeme, ma éjjel az enyém leszel, ember.
Viszont Galambos Péter is sört ivott, ami engem megnyugtatott afelől, hogy rendes ember lehet. S milyen jó hangja volt. S milyen jól gitározott. Pedig állítólag autodidakta módon tanult zenélni. S milyen jó érzéket mutatott a közönséggel való kontaktusteremtés terén! A számok között elejtett egy-egy mondatot, néha csak egy szót, sőt, előfordult, hogy kortyolt egyet a söréből, pihenésképpen mintegy, és gitározott és énekelt tovább. Angolul és magyarul is szólt az ének, megjegyzem, a magyar nekem jobban tetszett, de hát nem vagyunk egyformák, például a sört sem szereti mindenki, Parti Nagy Lajosról már nem is beszélve.
Miközben Galambos Péter énekelt, mi az írónővel a zenéről és az irodalomról beszélgettünk, mert ez a két fő témánk van, meg persze a sör, ami ott habzott előttünk. Jaj, de jólesett. Jaj, de milyen jó volt egy húzásra lehajtani.
Azt meg már csak így utólag, úgymond az elmúlt napok történéseinek fényében gondoltam tovább, hogy ha őexcellenciájának, a kegyelmes és méltóságos Demeter Szilárd úrnak a kortárs magyar könnyűzenészekről is van egy 80-20-as listája, akkor szegény Galambos Péternek már régen rossz. Ő ugyanis eléggé jó zenész. És eléggé jó énekes. Jaj, mi lesz így vele vajon? Ha továbbra is ilyen jól énekel és gitározik majd, akkor vajon nem húzza-e ki a gyufát a kegyelmes és méltóságos Demeter Szilárd úrnál?
