;

USA;hadgyakorlat;amerikai tengerészgyalogság;

- A 29-es csapdája – erőfitogtató szövetségesek játékháborúja, sivatagban és online

Talán a brexit gyötrelmei miatt van, talán a gyarmatbirodalom iránti nosztalgia vagy a hazai pályán elveszített focidöntő okozza, hogy a britek ki vannak éhezve a dicsőségre. November elején furcsa győzelmi jelentést harsogott a szigetország sajtója: brit kommandósok megfutamították az amerikaiakat a kaliforniai sivatagban.

Victorious!, azaz Győzedelmes! – ezzel a meglepő felütéssel tett közzé bejegyzést a Twitteren a Brit Királyi Tengerészgyalogság elit alakulata, a 40 Commando a Zöld tőr (Green Dagger) hadgyakorlatról október 30-án. A látványos akciófotókkal illusztrált sztorit felkapta a Daily Telegraph, majd nyomában több újság és hírportál számolt be arról, hogy a britek „megalázó vereséget mértek” a velük tréningező amerikai tengerészgyalogosokra. Azt írták, a szimulált összecsapáson az amerikaiak már fél­időben kénytelenek voltak megadni magukat, mert eszközeik nagyrészt „megsemmisültek”.

Aszimmetrikus hadviselés

Az eredetileg ötnaposra tervezett gyakorlatot több hónapnyi közös kiképzés után tartották a kaliforniai Mojave-sivatagban, a Twentynine Palms támaszpont Nógrád megyényi területén (lásd keretes írásunkat). A vendég az LRG elnevezésű, új akciócsoport volt, soraiban brit, kanadai, holland és emirátusokbéli katonákkal. Ezt a gyors reagálású erőt nemrég hozták létre, elsősorban terrorista fenyegetések ellen (a szakzsargonban aszimmetrikus hadviselésnek nevezik, amikor hagyományos hadsereg nemreguláris fegyveresekkel kerül szembe). Az LRG déli alakulatai egy ománi kikötőben állomásoznak, és „a Szuezi-csatornától keletre figyelnek”. Ezúttal azonban ők játszották el a „rosszfiúk” szerepét.

A kiinduló helyzetben az ameri­kaiak – a tengerészgyalogság 2. zászlóaljának katonái – a terület 80 százalékát ellenőrizték. Feladatuk szerint nekik kellett volna feltartóztatniuk a beszivárgó ellenséget. Ez azonban nem sikerült: a támadók két nap alatt eljutottak a főhadiszállásukig, járműveik és kommunikációs eszközeik zömét semlegesítették. Addigra a britek a gyakorlótér majdnem kétharmadára terjesztették ki ellenőrzésüket. „Sikerünk igazolja, hogy az új kommandó koncepciója halálosabb és kifinomultabb, mint valaha. Mérhetetlenül büszke vagyok az LRG minden tagjára” – nyilatkozott a Telegraphnak Andy Dow alezredes, a 40 Commando parancsnoka.  

Pálmák árnyékábanA Twentynine Palms az Egyesült Államok tengerészgyalogságának legnagyobb támaszpontja. Kalifornia állam déli részén található, közel a mexikói határvidékhez. A westernekből ismert, kietlen sivatagban nem ritka a 40 Celsius-fok fölötti hőség, ivóvíz alig. Éppen ezért képezték itt az iraki bevetésre induló katonákat is. A kíméletlen körülmények között létfontosságú önállóan, a fő erőktől távol és elszigetelten is helytállni, jól gazdálkodni élelemmel és lőszerrel, közben fenntartani az utánpótlási vonalakat. Az 1942 óta működő bázison először a légierő képzett pilótákat a második világháborús hadba lépés után, a tengerészgyalogság egy évtizeddel később, a koreai háború idején vette át. A támaszpont a huszonkilenc pálmafával közkeletű fogalommá vált, felbukkan a popkultúrában is: A függetlenség napja című sci-fiben (1996) az idegen lények ellen védekezők a Twentynine Palmsról kapnak erősítést.

Kegyetlen élcek

Mire a diadal híre bejárta a szigetországot, már javában dúlt az utóvédharc a transzatlanti szövetségesek között. Az amerikaiak derekasan védték a mundér becsületét. Szerintük a beszámolók pontatlanok, a művelet a valóságban egészen más, mint ahogy a média lefestette. „Sohasem hirdetünk győztest” – igazított helyre Zachary Colvin százados, a kalifor­niai bázis igazgatója a Military Times-ban. Nincs megadás vagy újrakezdés sem. A lényeg a készültség fokozása, a teljesítmény javítása, a támadó és védekező műveletek csiszolása, az alkalmazkodás a harctéri változásokhoz – egyszóval a tanulás.

Ám a közösségi média népe nem kegyelmezett a veszteseknek: mémek tucatjai élcelődtek a szövetségeseik elől „megfutamodó” házigazdákon. Akadt, aki arra emlékeztetett, hogy amikor a két hadsereg legutóbb élesben került szembe egymással, akkor meggyőző fölénnyel győztek az amerikaiak – igaz, ez több mint kétszáz éve történt, a függetlenségi háborúban (1775–83). De ha már itt tartunk, jegyezzük meg, a lázadó amerikai gyarmatok haderejének akkori főparancsnoka, George Washington éppen a brit seregben tanulta meg legyőzni a briteket (lásd keretes írásunkat).

Együttműködésre ítélve

A hirtelen támadt büszkeséget a szigetország egyik legrangosabb egyetemének, a londoni Kings College-nak a hadászati kutatója hűtötte le végképp. Rob Lee szerint a szavak háborújában mindenki vesztes, mert az olcsó szenzáció aláássa a hadgyakorlat sikerét. „Ezek a hulladék bulvárcikkek (senki sem adta meg magát és a 40 Commando egy csapatban volt amerikai tengerészgyalogos-egységekkel) veszélyezte­tik a jövőbeli amerikai–brit gyakorlatokat, amelyek mindkét félnek előnyére vannak” – fogalmazott a hadtudós. Ebben áll a rivalizálás csapdája: a két ország, a két sereg mégiscsak szövetséges, és ha valódi ellenség jön, együttműködésre vannak ítélve.

Egy volt brit ezredesAz amerikai függetlenség hőse, George Washington (1732–99) a brit hadseregben kezdte katonai pályafutását: ott tanulta meg, hogyan győzheti le. A fiatal, jómódú virginiai földbirtokos önkéntesnek jelentkezett a gyarmati milíciába. Hat éven keresztül hadakozott indiánok és franciák ellen; végül ezredparancsnokként szerelt le. Volt alkalma belülről megismerni a brit sereget és harcmodorát, ami később kulcsfontosságú stratégiai előnynek bizonyult, hiszen – a sors furcsa fintora – ellenségként került szembe egykori bajtársaival. A tizenhárom gyarmat ugyanis fellázadt az anyaország által kivetett adók ellen, és a nyers katonai fenyegetésre válaszul kikiáltotta függetlenségét (1776). A függetlenségi (amerikai terminológiával: forradalmi) háborúban Washingtont választották az önálló, alakulóban lévő amerikai haderő főparancsnokává. A briteket elkergető tábornok lett az Egyesült Államok első elnöke, halála után róla nevezték el az új fővárost.

Hiába olcsóbb, gyorsabb, környezetkímélőbb az építésük, a magyar ember még mindig inkább esküszik a robusztus – és a tudomány jelen állása szerint nehezen szállítható – tégla- vagy kőépületre, mint hogy mobil- vagy konténerházba fektessen. Külföldön a munkaerő-mobilitás pörgette föl a piacukat, ebben szintén nem állunk jól. Az elszállt építőanyagárak nyomán viszont megmozdulhat a „mobilok” iránti kereslet.