Victorious!, azaz Győzedelmes! – ezzel a meglepő felütéssel tett közzé bejegyzést a Twitteren a Brit Királyi Tengerészgyalogság elit alakulata, a 40 Commando a Zöld tőr (Green Dagger) hadgyakorlatról október 30-án. A látványos akciófotókkal illusztrált sztorit felkapta a Daily Telegraph, majd nyomában több újság és hírportál számolt be arról, hogy a britek „megalázó vereséget mértek” a velük tréningező amerikai tengerészgyalogosokra. Azt írták, a szimulált összecsapáson az amerikaiak már félidőben kénytelenek voltak megadni magukat, mert eszközeik nagyrészt „megsemmisültek”.
Aszimmetrikus hadviselés
Az eredetileg ötnaposra tervezett gyakorlatot több hónapnyi közös kiképzés után tartották a kaliforniai Mojave-sivatagban, a Twentynine Palms támaszpont Nógrád megyényi területén (lásd keretes írásunkat). A vendég az LRG elnevezésű, új akciócsoport volt, soraiban brit, kanadai, holland és emirátusokbéli katonákkal. Ezt a gyors reagálású erőt nemrég hozták létre, elsősorban terrorista fenyegetések ellen (a szakzsargonban aszimmetrikus hadviselésnek nevezik, amikor hagyományos hadsereg nemreguláris fegyveresekkel kerül szembe). Az LRG déli alakulatai egy ománi kikötőben állomásoznak, és „a Szuezi-csatornától keletre figyelnek”. Ezúttal azonban ők játszották el a „rosszfiúk” szerepét.
A kiinduló helyzetben az amerikaiak – a tengerészgyalogság 2. zászlóaljának katonái – a terület 80 százalékát ellenőrizték. Feladatuk szerint nekik kellett volna feltartóztatniuk a beszivárgó ellenséget. Ez azonban nem sikerült: a támadók két nap alatt eljutottak a főhadiszállásukig, járműveik és kommunikációs eszközeik zömét semlegesítették. Addigra a britek a gyakorlótér majdnem kétharmadára terjesztették ki ellenőrzésüket. „Sikerünk igazolja, hogy az új kommandó koncepciója halálosabb és kifinomultabb, mint valaha. Mérhetetlenül büszke vagyok az LRG minden tagjára” – nyilatkozott a Telegraphnak Andy Dow alezredes, a 40 Commando parancsnoka.
Kegyetlen élcek
Mire a diadal híre bejárta a szigetországot, már javában dúlt az utóvédharc a transzatlanti szövetségesek között. Az amerikaiak derekasan védték a mundér becsületét. Szerintük a beszámolók pontatlanok, a művelet a valóságban egészen más, mint ahogy a média lefestette. „Sohasem hirdetünk győztest” – igazított helyre Zachary Colvin százados, a kaliforniai bázis igazgatója a Military Times-ban. Nincs megadás vagy újrakezdés sem. A lényeg a készültség fokozása, a teljesítmény javítása, a támadó és védekező műveletek csiszolása, az alkalmazkodás a harctéri változásokhoz – egyszóval a tanulás.
Ám a közösségi média népe nem kegyelmezett a veszteseknek: mémek tucatjai élcelődtek a szövetségeseik elől „megfutamodó” házigazdákon. Akadt, aki arra emlékeztetett, hogy amikor a két hadsereg legutóbb élesben került szembe egymással, akkor meggyőző fölénnyel győztek az amerikaiak – igaz, ez több mint kétszáz éve történt, a függetlenségi háborúban (1775–83). De ha már itt tartunk, jegyezzük meg, a lázadó amerikai gyarmatok haderejének akkori főparancsnoka, George Washington éppen a brit seregben tanulta meg legyőzni a briteket (lásd keretes írásunkat).
Együttműködésre ítélve
A hirtelen támadt büszkeséget a szigetország egyik legrangosabb egyetemének, a londoni Kings College-nak a hadászati kutatója hűtötte le végképp. Rob Lee szerint a szavak háborújában mindenki vesztes, mert az olcsó szenzáció aláássa a hadgyakorlat sikerét. „Ezek a hulladék bulvárcikkek (senki sem adta meg magát és a 40 Commando egy csapatban volt amerikai tengerészgyalogos-egységekkel) veszélyeztetik a jövőbeli amerikai–brit gyakorlatokat, amelyek mindkét félnek előnyére vannak” – fogalmazott a hadtudós. Ebben áll a rivalizálás csapdája: a két ország, a két sereg mégiscsak szövetséges, és ha valódi ellenség jön, együttműködésre vannak ítélve.
