A koronavírus-járvány miatt több mint egy év kényszerű hibernáció után ismét aktivizálta sztrájkbizottságait a két legnagyobb pedagógus szakszervezet, az ébredést pedig egy sokak által várt bejelentés követte: a Pedagógusok Szakszervezete és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete összefogott, hogy együttes erővel harcoljanak ki elfogadható, legalább alapszintű megélhetést biztosító béreket, igazságosabb munkaidőrendszert az oktatási dolgozóknak.
Mindennek már egy hónapja, és szinte még semmi sem történt. Bár a kormány most határidőn belül kijelölte a tárgyalásokra delegált képviselőjét - úgy vélték, a pedagógusok egy helyettes államtitkárt érdemelnek -, az egyeztetéseket már az első nap sikerült megakasztaniuk egy hiányos és formailag hibás megbízólevéllel, amit a helyettes államtitkáruk kezébe nyomtak. Három hétre volt szükség, hogy az apró, de a sztrájktárgyalásokat ellehetetlenítő hibákat kijavítsák. Naiv jóindulattal azt is gondolhatnánk, figyelmetlenek voltak a minisztériumban, de a helyzet nyilvánvalóan nem ez.
A figyelmetlenség minden bizonnyal szándékos volt. Egyrészt így azt az üzenetet lehetett közvetíteni a pedagógusok felé, hogy érdekvédelmi szervezeteik még arra sem képesek, hogy egy tárgyalási folyamatot elindítsanak. Nemcsak hogy elgáncsolták őket már az első lépésnél, hanem gúnyt űztek belőlük, röhögve beléjük is rúgtak, ha maradt még egy kis hitelük, azt is elveszítsék. Másrészt majdnem egy hónapig húzhatták az időt, ami azért volt fontos, hogy ha a következő hónapokban nem születnek megállapodások, a szakszervezetek véletlenül se tudjanak még a ‘22-es választások előtt jogilag és szervezetileg felkészülni, mozgósítani egy esetleges sztrájkra.
Azt a kormányzatban is tudják, hogy a tanárokat nem könnyű mozgósítani. Nem az a mozgolódó fajta. Sosem volt az, de az elmúlt 11-12 évben sikerült szinte teljesen amortizálni a pedagógustársadalmat, anyagilag és lelkileg is. A központosított iskolarendszerrel, a sztrájktörvény kiherélésével sikerült elérni, hogy a pedagógus ne tudjon és ne is akarjon kiállni magáért. Ha mégis megpróbálja, jön a kicsinyes bosszú például az órabeosztásoknál, a fizetetlen túlóraelrendelésnél. És ezek még csak az enyhébb lehetőségek. A központi irányítás mérgező csápjai minden oktatási dolgozó nyakára rátekeredtek, s az, hogy a szorítás mennyire erőteljes, attól függ, az adott személy mennyit mocorog. Ha nagyon kapálózik, fulladásig gyötörhetik. Az egyetlen menekülőút a pályaelhagyás marad.
A szakszervezetek erejét azok adják, akik mögöttük állnak. Illetve akiknek ott kellene állniuk. Nemcsak a tagság, hanem valamennyi munkavállaló, akiknek az érdekeit képviselik. A tanári szakszervezetek így nincsenek könnyű helyzetben. A Pedagógusok Szakszervezete korábbi elnöke, Galló Istvánné néhány éve azt mondta: a hamu alatt még izzik a parázs. A valóság azonban mást mutat. A parázs kialudt, eltaposták, csak csöndesen, szomorúan füstölgő hamu maradt. S e pillanatban úgy tűnik, nincs is az a szikra, ami feléleszthetné.