Nem neki találták ki a katonaságot. Békességre vágyott, szabadságra meg szivarra. Iszonyodott a kaszárnya szagától is. Kiképzés közben belázasodott, hátában rendetlenkedni kezdett a pisztolygolyó, kamaszkori öngyilkossági kíséretének maradványa. Tüdőcsúcs-huruttal diagnosztizálták. A jó szándékú ezredorvos tudta, hogy a – színésznő édesanyjának vezetéknevét viselő – baka az ünnepelt író, Bródy Sándor fia, és kiszuperálta a seregből.
Így esett, hogy Hunyady Sándor (1890–1942) megúszta a világháborút. Nem a frontra menetelt a kolozsvári cs. és kir. 51. gyalogezreddel, hanem gyógyulni indult egy előkelő tátrai szanatóriumba. Útitársa, Krúdy Gyula (1878–1933) nem volt beteg; a vonaton azt mondta, „ideges, és ki szeretné magát aludni”. Ám a Poprádon gyülekező úri közönség láttán elment a kedvük az egésztől. Krúdy hirtelen elhatározással másfajta kúrát rendelt.
Fiákeren Késmárkra hajtattak, a fogadóba. „Ringlit rendeltünk, sört, zónapörköltet. Krúdy rettenetesen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartózkodásnak. Már abban is szakértelem volt, ahogy a sóskiflijét eltörte. Élvezte, hogy annyira ismer itt mindent. (…) Úgy dicsekedett vele, hogy milyen jó a pörkölt, milyen friss a sör, milyen kövér a vendéglősné, milyen tiszta a pincérlány, mintha az övé lenne az egész fogadó.”
Ott is maradtak napestig. Hallgatták, milyen szépen zümmögnek a legyek az ablaküvegen. Krúdy csak éjszaka tápászkodott fel. Pislogó gázlámpa alatt a rendőrtől kérdezte, merre találják a lányokat. Hosszan dörömböltek az árokparti ház kapuján. Disznók röfögése, libák gágogása felelt nekik az udvarból. Végül gyertyával a kezében előbotorkált egy „álmos, boglyas, ijedten kíváncsi, pepita szoknyás, fél-paraszt lány, mezítláb”.
Elszoktak a kései, váratlan vendégektől az erényes cipszer vidéken. A helybéli tanárok, diákok, boltosok kerülték a vörös lámpás házat, ritkaság volt az átutazó vigéc is. Csak vasárnap este tért be mulatni egy-egy bátrabb iparoslegény. A lányok, mert élniük kellett valamiből, a veteményest gondozták, jószágot tartottak, zöldséget és tojást árultak. Korán keltek, korán feküdtek. Szenzáció volt a két idegen úr érkezése, gyanakodva méregették őket.
Az írók meglepődtek, de nem jöttek zavarba a különös „örömtanyán”. Jókedvűen kugliztak, amíg ki nem derült, hogy nincs bor a vendégeknek. Ezen már felháborodott Krúdy. Parancsára visszamentek a fogadóba. Hunyady elaludt a tiszta, fehér, fodormenta illatú ágyban. A „drága, jó Gyula bácsi” pirkadatig ivott a csapossal, másnap kijelentette, nem kell neki a Tátra, és hazautazott.
A késmárki kalandot húsz év múltán írta meg Hunyady Sándor, aki ifjú hírlapíróból ezalatt maga is nagy elbeszélővé érett, „az élet jó zamatának mestere” lett (Ottlik Géza). Fájó szépséggel mesél arról az utolsó békebeli éjszakáról, amikor a béke már csak illúzió volt (Családi album, 1934). Pestre visszatérve lázas hangulatot talált. „Csak egészen kis jelek árulták el, hogy itt valami titkolandó dolog van, valami végzetes szerencsétlenség készülődik.”