Az ellátórendszer összes, többé-kevésbé a paraván mögött tartott, szőnyeg alá sepert problémáját ez idáig gyakorlatilag nem kezelték, a látszatot eddig fenntartani segítő mechanizmusok jelentős része pedig kiesett – most, a COVID negyedik hullámának küszöbén ott vagyunk, ahol a part szakad. Az egyenetlenség megmaradt, a tehetetlenség csak új értelmet kapott. A járvány miatt leállt gyógyítás újraindításához már kevés a rutin. „A betegutak összekuszálódásával az ellátás eredeti formájában nem is állítható vissza.”
Mint írta: tömegrendezvényekkel, az utolsó utáni pillanatig „nem tiltott” maszkviseléssel és nagy önbizalommal készültünk! S bár „a legtöbb magyar egészségügyi intézmény továbbra is komoly erőfeszítéseket téve igyekszik az ismét növekvő COVID-járvány miatti terhelés mellett fenntartani a nem járványügyi betegellátást, pótolni a kiesett kezeléseket, elvégezni feladataikat. Eközben azonban komoly akadályokba ütköznek - melyek nagy része nem újkeletű, a közelmúlt csak felnagyította őket."
„A rendszert nem a járvány ingatta meg - ingott az már előtte is. Mindezek következtében azonban most a betegek a korábbinál is elveszettebben bolyonganak, rendelőről kórházra járva keresnek megoldást problémáikra, hosszan várakoznak vizsgálatokra vagy ellátásra. Vagy választhatják az egészségügyi ellátásból mind nagyobb szeletet kihasító magánellátást, mely igen szívesen szolgálja ki a fizetőképes keresletet - ez azonban nem minden problémára és nem mindenkinek jelent megoldást”- írja.
Szerinte már két évvel ezelőtt is csak látszólag volt egy működő egészségügyünk. A Potemkin-egészségügy utcai frontjainak fenntartásában több dolog segített: Így például az egyenetlenség. Azaz voltak a betegellátásnak jól és olajozottan működő, elhivatott szakmai csoportok által működtetett, szerencsés esetben megfelelő lobbi erejük révén helyben vagy szakmai szinten közel megfelelően finanszírozott részei. Ezekre mutogatva a mindenkori politika büszkén állíthatta, lám a magyar egészségügy töretlenül világszínvonalú.
A látszat fenntartásának része lett a tehetetlenség. Abban az értelemben, „ahogy egy lassan mozgó, de hatalmas tömegű tárgy nehezen megállítható – noha számos alrendszert már csak a dolgozók fogcsikorgató erőfeszítéssel kevert rutinja tartott működésben.”
Paradox módon – de a jól működés látszatát segítették még - az alacsony fizetések is – állítja Svéd Tamás. „Mivel az alapbérből megélni sem orvos, sem szakdolgozó nem tudott, rávehetőek voltak túlmunkára, jobban fizetett további ügyeletek vállalására, illetve alapmunkahelyükről másod- és harmadállásokba rohantak. Így fenntartható maradt az ügyeleti és szakrendelői rendszer – cserébe ismeretlen számú egészségügyi dolgozó túlhajszolva és kizsigerelve végezte el másfél-kétszer annyi munkáját.”
A látszat fenntartásának további eleme volt a hálapénz, továbbá az ellenőrzés hiánya. Mint azt Svéd Tamás az elemzésében írja: „az el nem készülő, meg nem ismerhető statisztikák – például a kórházi fertőzésekről, vagy akár a kezelések hosszú távú kimeneteléről. Hasonló módon elavultak, hiányoztak a nemzetköziekhez igazított protokollok, a valósághoz igazított minimum-feltételek, a minőség ellenőrzést lehetővé tevő indikátorok is. Ezek hiányában jótékony homályban maradt, valójában mennyire működik jól és magas színvonalon a magyar egészségügy.” (…) „Az éppen betegek pedig saját gyógyulásukkal, a rendszeren belüli kiskapuk, külön utak megtalálásával voltak elfoglalva, az egészségesek nemigen tartották fontosnak törődni az intézmények állapotával, a vállalhatatlan kórházi vizesblokkokkal, a többnyire rettenetes koszttal.”
A kormányzat járvány alatt megtett intézkedései sem oldották meg a problémákat – derül ki Svéd Tamás összefoglalójából. Mint írja: bár az orvosi fizetések a közellátásban egyenletesen és örvendetesen megemelkedtek. Ugyanakkor ezzel számos helyen megszűnt a túlmunka, a plusz ügyletek vállalásának, a másod és harmadállások teljesítésének egyik fő motivációja. Mivel ezek díjainak rendezése továbbra is várat magára, az ügyeleti rendszer inog, összedőlni készül. A “bedolgozók” számának csökkenése pedig osztályok, rendelések munkáját nehezíti, lehetetleníti el. Ezen gondok a díjrendezés mellett is igazán csak a munkahelyek számának csökkentésével, az ellátóhelyek centralizálásával, érdemi szerkezeti reform megkezdésével lennének orvosolhatóak – utóbbinak sincs nyoma, az elkészült tervek továbbra is titkosak.
Megszűnt paraszolvenciáról úgy fogalmaz: örvendetes, hogy megszűnt, de ez érdemi fennakadást is okoz az ellátórendszerben. Részben azért, mert az orvosválasztás lehetőségét, a magán és közellátás viszonyát a korábbi ígéretekkel szemben mindez idáig nem sikerült rendezni - így a bizonytalanság, tervezhetetlenség helyett a tapasztalt szakorvosok mind nagyobb része választja a nyugalmas és kiszámítható magánegészségügyet.
„Ellenőrzés továbbra sincs – csak épp ezúttal ez nem elsősorban a látszatot tartja fenn, hanem az anomáliáknak kedvez. Rendes protokollok, betartható minimum-feltételek, jól körülírt betegutak, megfelelő indikátorok hiányában nincs is igen mit ellenőrizni. Így ki-ki képessége és kapacitása szerint kezeli vagy küldi tovább a bolyongó, utat és ellátást kereső betegeket. "
"A szakdolgozók érdemi bérrendezése tovább késik. Mostani, többlépcsős béremelésük messze nem tükrözi társadalmi fontosságukat, elégtelen megbecsülésükhöz és pályán tartásukhoz, szakmájuk presztízsének méltó emeléséhez.”
Végül megjegyzi: A fentiek miatt a harmadik, véget ért járványhullám után nemhogy a várólisták ledolgozása nem sikerült, de az érdemi, az eredetinek megfelelő szintű újraindulás sem. Elfogytak a dolgozók, nincs elegendő nővér az osztályok, szakdolgozó a műtők működtetéséhez. Ezen okokból csendesen osztályösszevonások, nem propagált megszűnések történnek több kórházban. Hiába a (kissé) megemelt finanszírozás, személyzet hiányában a műtők munkája sem pörgethető fel, az elmaradt műtétek pótlása lassú vagy elmarad. A megmaradt dolgozók “túlhajtása” pedig további lemorzsolódáshoz vezethet, akár egészségügyi okból (kidőlnek), akár személyes döntésük miatt.”
