Meglepő videót láttam a minap az egyik népszerű közösségi videómegosztó csatornán: az egyik ruhagyártó cég oktatófilmben magyarázta el, hogyan kell összefércelni, ha elszakad az általunk vásárolt ruha egyik szeglete.
Először nem akartam hinni a szememnek.
Szépen, precízen, hosszú másodpercekben sorolták fel, mi minden kell ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjük a munkát. Képeket mutattak, nehogy összetévesszük a kisollót a spulnival, a tűt a gyűszűvel vagy bármi mással. Ezután a tűbefűzés folyamatát magyarázták el. Megmutatták, hogyan kell levágni kis ollóval a cérnát, miként kell aztán átfűzni azt tű fokán, majd összeilleszteni a két végét, amire göböt, csomót, hurkot kötünk. Magát az öltést egy újabb oktató filmben magyarázták el, egy próbaanyag egyik oldalát átdöfve, nélkülözve minden bonyolultságot, technikát.
Aki járt mifelénk óvodába, annak ezt úgy nagycsoportban magyarázták el. Adtak egy viszonylag hajlékony, félfamentes papírlapot vagy egy piros kartont, hozzá egy nem túl hegyes, de nem is tompa bökőt, amibe vastagabb harsány színű, narancssárga vagy piros, zöld fonalat illesztettek. Ha szorgalmas volt az óvónéni, előre kilyuggatta a mára már meghaladott ideológiával lányoknak és fiúknak külön-külön szánt majdani virág és kisautó formákat, s így később már elég volt csak a pontok mentén követni a rajzolatot, átszúrni egyik oldalról a másikra, kezünk után húzva magát a cérnát.
De ha valamiért kimaradtunk volna ebből az időszakból – mondjuk pont akkor voltunk bárányhimlősek, amikor a többiek elmélyülten, buzgólkodásukban kiöltött nyelvcsúcsokkal épp varrni tanultak – akkor az iskolában, első vagy második osztályban, de legyünk megengedőek, felsős korunkban biztosan előkerült a kongré anyag, az a ritkás szövésű, rácsos pamutkelme, amire a keresztszemes minták jöhettek. Ne higgyük, hogy csak a szorgalmas kislányok kiváltásága volt ez a tudás: van olyan közeli férfiismerősöm, aki háromszor gyorsabban varrja fel a leszakadt gombot, mint én, s ismeretségünk egy elmélyült pillanatban azt is bevallotta, hogy ő bizony még varrószakkörbe is járt.
Falusi iskolában lelkesebb gyakorlatvezető tanárok a hímzésminták világába is tettek egy-két kanyart, hogy aztán hatodik-hetedikben lusta kötéssel, bojttal feldíszítve egy trapéz alakú papucsot is kelljen kötögetni. Anyám csodálatosan köt, olyan norvég mintás pulcsik kerültek ki a keze alól, hogy annak még távoli országból jött vendégeink is elismeréssel adóztak, s így most ennyi év távlatából azt is bevallhatom: ez a papucs kifogott rajtam, aki inkább olvasni, semmint kötögetni vagy horgolni szerettem, ezért ezt ő kötötte meg helyettem. Jól le is osztályozta az engem kevésbé szerető technikatanárnő hármasra, amit anyám azóta sem tud megbocsátani. Az ennek ellenére sosem volt gond, ha meg kellett stoppolni egy harisnyát, pelenkaöltéssel beszegni egy kirojtozódott terítőt, szerelemből megkötni egy három méteres sálat, de manapság a tű fokát eltalálni már egyre nehezebb.