Éjfél múlt, amikor a középkorú hivatalnok kiszállt az autójából tel-avivi lakása előtt, az Emanuel Haromi utca 6-os számú épületénél, 1957. március 4-ére virradóra. A sötétben egy férfi várt rá. Megszólította az érkező Kasztner Rezsőt, majd pisztolyával közelről rálőtt. Nem volt profi bérgyilkos, vagy talán megremegett a keze: elsőre célt tévesztett. Ezután újra tüzelt. Áldozata 12 nap agónia után belehalt sérüléseibe. A máig rejtélyes indítékú gyilkosság előzményei a második világháborús náci népirtásig nyúlnak vissza.
Noé bárkája
A tragikus történet a magyarországi holokauszt ismert fejezete, számos történészi tanulmányban, dokumentumfilmben, memoárban, irodalmi műben is feldolgozták. Kasztner Rezső (Rudolf) a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetőjeként több ezer üldözött életét mentette meg úgy, hogy megvesztegette a deportálásokért felelős német SS-tisztet, Kurt Bechert (lásd: keretes írásunkat). Különvonatán, az utaslista szerint, 1684 ember hagyhatta el a megszállt Magyarországot 1944 júliusában. Rajtuk kívül még vagy kétszázan utaztak a szerelvényen, többségükben gyerekek.
Igencsak heterogén társaság menekült a „Kasztner-vonaton”. Férfiak és nők, aggastyánok és csecsemők – egy gyermek a vagonban született –, vagyonos emberek és nincstelenek, haszid rabbik és a zsidó vallást elhagyó cionisták, neves tudósok és művészek, lengyelországi árvák, továbbá sokan Kasztner szülővárosából, Kolozsvárról, személyes ismerősei és rokonai, köztük az apósa, aki korábban a bukaresti parlament képviselője is volt. A legismertebb kimenekített a világhírű pszichiáter, Szondi Lipót (1893–1986).
Eladta a lelkét?
Az utasok végül osztrák területen át, kanyargós úton és kalandos körülmények között, a biztonságos Svájcba értek. Kasztner úgy nevezte az akciót: Noé bárkája. Vélhetően jóval többen köszönhetik az életüket az ügyvezető alkudozásának és kenőpénzeinek, ugyanis sikerült elérnie, hogy sok ezer halálra szánt embert ne az auschwitzi gázkamrába, hanem ausztriai kényszermunkára vigyenek, ahol nagyobb esélyük volt a túlélésre. Ők életük végéig megmentőjükként, hálával emlékeztek Kasztnerre.
Ám a történetnek létezik egészen másfajta értelmezése is, amelyet először, már a háború után, az újonnan kikiáltott zsidó államban fogalmazott meg egy bizonyos Malkiel Grünwald (1952). Cinkossággal vádolta Kasztnert: szerinte tevékenységével elősegítette a deportálásokat, anyagi hasznot húzott az üldözöttek kifosztásából, a nácik bukása után pedig kimosdatta Becher standartenführert. Minthogy Kasztner ekkor már izraeli kormánytisztviselő volt, az ügyészség rágalmazási pert indított Grünwald ellen.
A csaknem két évig húzódó eljárás óriási figyelmet keltett, és felhangosította a vádakat Izraelben. Első fokon a bíró az alperes Grünwaldnak adott igazat, felmentette a rágalmazás vádja alól. Benjamin Halevi bíró ítéletének indoklásában szerepel az elhíresült mondat: Kasztner „eladta lelkét az ördögnek”. Ez nemcsak a férfi karrierjét törte derékba, a botrányba belebukott az izraeli kormány is. Később a Legfelsőbb Bíróság felülbírálta a döntést, és tisztázta Kasztnert – ám ő ezt már nem érhette meg.
Gyilkosa, Zeév Eckstein, két segítőjével együtt életfogytiglani börtönbüntetést kapott, furcsamód mégis csak hat-hat évet kellett leülniük: mindhárman amnesztiával szabadultak (1963). Szabadon bocsátásukat a titkosszolgálat kezdeményezte, ami találgatásokra ad okot. Eckstein egy időben a belbiztonsági informátor volt. A hivatalos verzió szerint a gyilkosság idején már nem állt a Sin Bet szolgálatában, átpártolt egy szélsőséges szervezethez – éppen ahhoz, amelyről jelentenie kellett a szolgálatnak.
Titkok és talányok
A perben tanúskodó három nemzetbiztonsági ügynök kilétét, Ben-Gurion miniszterelnök döntésére, nem fedték fel, csak a bíró hallgathatta meg őket. Különös módon az akták továbbra is titkosak Izraelben. A bíróság 2019-ben megtagadta a betekintést egy történésznek, arra hivatkozva, hogy az anyagban található információk veszélyeztetnék a nemzet biztonságát. A Haaretz napilap feltette a költői kérdést: ugyan mi oka lehet a szervezetnek a titkolózásra több mint hat évtized elteltével? Tudhatott valamit a gyilkos, amivel a börtönből zsarolta a titkosszolgálatot?
Néhány dokumentumot kutathatóvá tettek ugyan az idén nyáron, röviddel Eckstein halála előtt, ám azok nem adnak választ a legfontosabb kérdésekre. Volt-e szerepe a titkosszolgálatnak Kasztner meggyilkolásában? Aktuálpolitikai indíttatásúak voltak-e a Kasztner elleni vádak (rágalmak); amire a botrányt kirobbantó Grünwald zűrös ügyei és nézetei is utalnak? Létezett-e a merénylő által említett negyedik bűntárs, akit nem kaptak el? Volt-e a helyszínen másik fegyveres, aki az első, elhibázott lövés után esetleg „besegített”?
A néhány hete, szeptember 27-én elhunyt Eckstein élete vége felé többször is írt, beszélt a történtekről, de mindvégig talányosan, megkerülve a legkényesebb pontokat. Nem árulta el, ki az az állítólagos „spirituális mentor”, aki elültette benne a gyilkosság ötletét, ráadásul hozzátette: nem kapott direkt parancsot a merényletre. Azt viszont egyértelműen kijelentette, nem lőne rá újra az embermentőre. Úgy érezte, megfizetett a tettéért. Embert ölt, bibliai bűnt követett el, amelyet Káin és Ábel történetéhez hasonlított.
Az unoka színre lép
A mentőakció óta 77, a merénylet óta 64 év telt el, ám Kasztner megítélése továbbra is indulatokat kelt – elég utalnunk az Élet és Irodalom hasábjain az új évezred elején kibontakozó, szenvedélyes vitákra. A történészek jellemzően méltatják Kasztner tevékenységét, és emlékeztetnek arra, hogy sokkal több embert mentett meg a népirtástól, mint Magyarországon bárki más a vészkorszak idején. Ugyanakkor ma is akadnak a holokauszt-áldozatok leszármazottai között, akik a régi vádakat visszhangozzák.
Az embermentő fejére olvassák, hogy már 1944 tavaszán ismerte az úgynevezett Vrba–Wetzler-jelentést, és a két megszökött auschwitzi fogoly beszámolójából tudnia kellett, hogy a lágerban szisztematikus népirtás zajlik. Fogalma volt a tömeggyilkosság léptékéről és módszereiről is, mégsem figyelmeztette a deportálásra várókat. A szó szoros értelmében kollaborált, azaz együttműködött a nácikkal, de az embermentés érdekében. Tény az is, hogy Nürnbergben szót emelt több bűnösért, akiknek erre szavát adta.
„Kasztnerék legalább megpróbáltak valamit tenni, annyi embert megmenteni, ahányat csak lehet – írja Karsai László és Molnár Judit (ÉS, 2004). – 1945 után, napjainkig azok vádolják, rágalmazzák Kasztnert és a Mentőbizottság tagjait, akik 1944-ben még saját megmenekülésükért sem tettek semmit.” A két tekintélyes holokauszt-kutató, az egyik bírálóra utalva megjegyzi: ha az ő rokonai is rákerültek volna a nevezetes vonatra, „Kasztner-szobor felállítását követelné a Dohány utcai zsinagóga előtt”.
Megosztja az izraeli közvéleményt is a kérdés, hogy Kasztner hős volt-e, vagy áruló.
Bonyolítja a tárgyilagos véleményalkotást, hogy az ügy utóéletének szintén van aktuálpolitikai szála. A meggyilkolt férfi unokája – egyetlen gyermekének, Zsuzsának a lánya – ugyanis prominens közszereplő a zsidó államban. Meráv Michaeli a knesszet tagja, a Munkapárt elnöke, újabban pedig a Benjamin Netanjahut leváltó koalíciós kormány közlekedési minisztere. Az 54 éves egykori újságírónő fáradhatatlanul dolgozik nagyapja nevének megtisztításáért, politikai ellenfelei viszont „az áruló unokájaként” emlegetik.
