Kelet-Európa csendes,
nem járja át semmilyen kísértet.
Narancsot hámozunk és kapaszkodunk.
Ki ötkor kell, ki hatkor, ki még korábban
és csak bízik az ország jóindulatában.
Döcögünk és döcögve átkozódunk
hol az orrunk alatt, hol meg hangosan.
Isten megbocsát, mert más dolga van,
mint védőkart nyújtani felénk: ott már
csak a Nap fér el, már ha előttünk kel,
de alig akaródzik kezünk, hogy a nevét leírja
nagybetűvel. Mert mit köszönünk neki?
Hogy újra és újra fölkel. Körbe taszigál.
Mindig ugyanúgy riadunk fel a párnák
fojtásában, kivörösödve és fuldokolva,
semmibe meredő szemekkel: ki átkozott
meg minket? Ki hagyott el minket?
Az erő-ész-jóakarat? A Szentlélek, a karma?
Vagy Mohammed lökdösött készakarva
a pusztulásba? Nem, nem, nem. Háromszor.
Ennél még az Antikrisztus is nemesebb;
az belülről bomlaszt, erkölcsöt rombol
és kőtáblákat tör szét, körülöttünk meg
egyszerűen megszűnt az erkölcs. Eltűnt, egyik
pillanatról a másikra felszívódott vagy elbújt.
Most nincs köztünk. Hallgat, mint a sír.
Az arcok eltorzulnak a könnyek mögött.
Mintha nem látná felülről senki.
Ha ez így van (éspedig így van),
akkor nekünk kell valamit tenni.
Nem is akarunk élni, ha tudjuk, hogy
mindenki megvehető és csak az a kérdés
hogyan. Akkor inkább nem akarunk élni,
ha elvtelenség visszhangzik minden sorunkban.
Akkor inkább nem akarunk élni, nem, nem, nem.
Háromszor. Ne legyünk Csurgón és ne legyünk
Vácon, ne legyünk Pécsett és Kaposvárott,
egyszerűen csak tűnjünk el mi is, mint az erkölcs.
A pokolba, a lehető legmélyebbre, messze innen,
hogy legalább elvek között tölthessük
végtelennek tűnő végnapjaink. Ne zárassátok
börtönbe a felbujtót, inkább gyújtsatok fel
valamit. Nem látjátok? Már most lángokban áll.
Aki tenni akar, az hadd tegyen, ne legyen
előtte semmi akadály. Előkerítjük az erkölcsöt
vagy az Istent és hős lesz minden szakadár,
mert nem akarunk élni ott, ahol kevesebbet
ér egy költő, mint egy Európa-bajnok
szarvasbőgő, mint egy keresztény-gúnyát
öltő nemtelen szörnyeteg – ne féljünk tőle,
ne remegj! Inkább ébredjetek!
