Klasszikus zenészek számon szokták tartani, hogy mesterük mesterének mestere révén a tudásuk Liszt Ferenctől vagy Auer Lipóttól eredeztethető. A sajtófotó története nem teszi lehetővé, hogy ilyen hosszú tanítványi fonalat felmutasson egy-egy fotográfus, ám annyi bizonyos, számos sajtófotós Rédei Ferenc – a Népszava, majd a Népszabadság egykori fotórovat-vezetőjének – a köpönyegéből bújt elő, igazából magától értetődő volt, hogy múlt év tavaszán ő kapja a Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat. Rédei Ferenc szerény ember, van, hogy magát egyszerű „iparosként” jellemzi, egy-egy kiváló képére azt mondja, hogy csak mázlija volt, vagy megjegyzi, a témától még hány sikerületlen képe is készült. Ha pedig felsorolják neki, mi minden van a képén, ő azt válaszolja: ő ezt nem is gondolta. Pedig – egy kicsit közhelyesen fogalmazva – szeme van a képeinek, sok történetet tudnak elmondani egy rögzített pillanatban. – Sosem tolakodott az előtérbe – miközben számos fotóst emelt a magasba –, első kiállítása, miután hosszasan unszolták, 2015-ben nyílt meg a Mai Manó Házban, majd a Cultiris Galériában láthatta a közönség a munkáit. E képekről megjegyzendő, hogy filmre készültek, amire sajtófotók esetében hatványozottan érvényes, hogy egy-egy témáról nem lehet ellőni sok kockát – a lapzártáig elő kell hívni és ki kell válogatni azokat. A zársebesség/rekesz beállítását most megjelent könyve címe sem titkolja: Kétszázötvenedre kettő-nyolc – e címen nyílt meg kiállítása is az Abigail Galériában, ahol az albumot vasárnap bemutatták.
Rédei beszélgetőtársa, Szigeti Tamás – szintén fotóslegenda, a szebb napokat látott Magyar Hírlap fotósműhelyének vezetője, most a MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának titkára – egy személyes emlékkel indított: mikor a Kertészet és Szőlészet kezdő fotósaként belógott a Népstadionba, Rédei az egyetlen fotós volt, aki néhány kedves szóval tanácsot adott neki, hogy az eseményre teljesen alkalmatlan felszereléssel hogyan próbáljon jó képeket készíteni. Később tudta meg, hogy a „nagy Rédei” segített neki – évekig gyűjtötte a bátorságot, hogy beajánlja magát hozzá, de végül nem tette. Mikor évtizedekkel később ezt elmesélte neki, annyi volt a válasz: „Pedig vártalak.” Szigeti a Rédei-mítosz lényegét abban foglalta össze: nagyon nyíltan fogadott mindent, ám kérlelhetetlenül őszinte módon bírálta, értékelte a szakmaiságot a képeken.
A szakmaiságot Rédei Ferenc sportállásból tanulta meg: úszó volt – négy évig válogatott is –, majd a Dózsába átigazolva a Magyar Rendőrnél olyan mesterhez került, mint Bartal Ferenc. Első fotója – ami az albumba is bekerült – már a Képes Sportban jelent meg: a Dózsa kapusa, Hajdú József úszik a levegőben. Tizenkilenc évvel később egy hasonló fotót készített Hajdú József fiáról, Hajdú Attiláról, aki a Fradiban védett. Tizenkilenc évig tart a memóriám – jegyezte meg erre Rédei, aki a Képes Sportnál olyanoktól leshette el a szakmai fortélyokat, mint Farkas József, Almási László, vagy Hemző Károly. – Ott lehetett tanulni a fényképezést, a laborálást, viselkedést, a figyelmet, a fegyelmezettséget – fogalmazott.
Képről képre haladva megmutatkozott, hogy Rédei lélekben bevonódott számos témába, így a második magyarországi szívátültetés, vagy egy gyerek születésének csodájába, a márkushegyi bányaszerencsétlenség gyászába, és meglátta a a mozgássérült gyerekek úszásoktatásában az örömöt, a gyógyulás ígéretét. Maruzsi László feltaláló, autóversenyző, kaszkadőr személyes jelenlétével bizonyította, nemcsak a fotósnak volt baromi mázlija, mikor az ügetőn kilenc autón átugratva a járgányt a földbe állt.
– A nyolcvanas években, különösen annak a második felében eljött egy olyan időszak, amikor a sajtófotográfusok – annál a napilapnál is, ahol én dolgoztam, meg a Népszabadságnál is, hol a Feri – egy kicsit elkezdték feszegetni a határokat, amit akkor – legalábbis mi a Magyar Hírlapnál – komoly hősiességként éltük meg, hogy megpróbáltuk a politikusokat emberként ábrázolni, sőt, időnként állatként. Mostanában én ezen sokat gondolkozom, és az jön ki mindig, hogy egyáltalán nem voltunk mi hősök, mert valószínűleg ezt nem tehettük volna meg, ha nem lett volna megengedve nekünk – fogalmazott Szigeti Tamás Rédei egyik képe láttán, amelyen Kádár János furcsa kézmozdulatot tesz, mikor 1982-ben fogadta Mitterand francia elnököt. Rédei a mai napig nem tudja, helyesen tették-e a határfeszegetést, neki az volt fontos, olyan képeket készítsen, amilyent mások nem készítenek, kollégáit is arra biztatta, ne oda álljanak, ahova a többiek, igyekezzenek mást is észrevenni. Szabad volt, engedett volt akkoriban már határt feszegetni? Eötvös Pál, a Népszabadság egykori főszerkesztője szerint az új típusú fotókban a közhangulat, az olvasók által elvárt változtatás jelenhetett meg, nehezebben volt megtámadható, mint a sorokban leírt gondolat.
Infó:
Rédei Ferenc: Kétszázötvenedre kettő-nyolc
ICS Magyarország, 2021.
A könyvhöz kapcsolódó tárlat november 5-ig látható az Abigail Galériában, az album ugyanitt kapható, vagy az ICS Magyarország Kft.-től megrendelhető
