Hszi Csin-ping kínai elnök hétvégi beszéde újabb bizonyítéka volt annak, Kína az Egyesült Államok riválisa akar lenni a világpolitika színpadán, véget ért a békés „nézelődés” korszaka. A kínai pártvezér azt is tudatta, igényt tartanak Tajvanra. Bár a köztársaságban élők mindössze egy százaléka szeretne azonnal csatlakozni Kínához és öt százalékra tehető azok aránya, akik ezt a későbbi jövőben képzelik el, Hongkong példája nyomán pontosan tudjuk, Pekingnek mennyit ér a népakarat. Már most is minden tőle telhető módon beavatkozik Tajvan ügyeibe, harci gépek berepüléseivel fenyegeti az államot, befolyásolja az ottani választásokat, médiaházakat vásárol fel, dezinormációs kampányt folytat.
Peking az egészségügyi válságot is arra használta fel, hogy a rezsim feljebbvalóságát bizonyítsa. Lám, a nyugati államokkal szemben képes volt megfékezni a vírust, egyik napról a másikra városokat zárt le. A helyi médiumok gyakorta bírálták a liberális demokráciák „kaotikus” válságkezelését. A dezinformáció része volt annak sulykolása, hogy a vírus nem is Kínából, hanem az Egyesült Államokból származik.
Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra kerülésével ment végbe egy agresszív fordulat a kommunista párt diplomáciájában. Peking sokat tanult e tekintetben Oroszországtól: a Kreml módszereit alkalmazva tör világpolitikai ambícióinak megvalósítására. Ez a külpolitikai irányváltás azonban a kínai nacionalizmus szításával jár. Érzékelhetőek is az agymosás hatásai, sok fiatal már ellenségként tekint a Nyugatra, az ország egykori megszállóira. Az elnök pedig ügyesen ötvözi a múltat a jövővel. Azt sugallja, Kína soha többé nem kerülhet más hatalmak befolyása alá, ehhez azonban az kell, hogy hazája kezdeményezőbben lépjen fel a világban.
Kína egyre inkább tisztában van a saját erejével. Fokozatosan felzárkózik az Egyesült Államokhoz, mind gazdasági, mind katonai szempontból. Ám a magabiztosság csak álca. A rezsimet állandó bizonytalanság jellemzi, saját legitimitását félti. Az agresszióval a belső problémákról terelik el a figyelmet.