A Mészáros-esküvő után, amivel egy kicsit túllőttek az elvárt célon (nem az az üzenet ment át, hogy a vagyon ténylegesen Mészárosé, hanem az, hogy azok odafönt nem tudnak már mit csinálni féktelen jódolgukban), nehéz értelmes érvet találni a Fidesz által építgetett oligarchikus kapitalizmus mellett. Egy még volt, sokszor hallottam magasan kvalifikált kormánypárti ismerősöktől: hogy „legalább Magyarországon marad a pénz”. De most, hogy a stróman strómanja eurómilliókért szőlőbirtokot vett Franciaországban, egy fokkal nehezebb lesz védeni a rendszert.
Hogy a magyar dolgozóval jót tesz a „nemzeti tőke”, azt eddig is csak azok hitték el, akik még nem dolgoztak „nemzeti tőkésnél”. (Szakmabeli példa: a nemzet pénztárosához, majd onnan a KESMA-hoz került lapoknál ma kevesebben dolgoznak, többnyire kevesebb pénzért, mint a NER hatalomátvétele előtt, pedig a munkából nem lett kevesebb.) Amit viszont a rabszolgatörvény, illetve a munkaidőkeret miatti munkabér-visszavétel kapcsán látunk, az talán még pontosabban – bár kevésbé látványosan – mutat rá a rendszer és a dolgozó osztály viszonyára.
Amikor a szakszervezetek tiltakoztak az új, bizonyos körülmények fennállása esetén a szinte korlátlan túlmunkát és a munkáltató hibájából el nem végzett munka bérének visszatartását is lehetővé tevő rendelkezés ellen, a fideszes állítás azt volt: csak nem képzeljük, hogy ők, akiknek Magyarország az első, a magyar dolgozó pedig a legeslegelső, rosszat akarnának a munkásembereknek? A munkavállalói érdekképviseletek (a komplett ellenzékkel együtt) viszont azt hangoztatták, hogy ha egy törvénybe beleírnak egy olyan passzust, amellyel a munkáltatók megnövelhetik a profitjukat a kifizetendő bér rovására, akkor azzal úgy fogunk járni, mint a puskával a színdarabban: már csak azért is elsütik, hogy ne érezzük fölöslegesnek.
Hogy kinek lett igaza, az már kiderült. Nem lenne nagy baj, ha – mondjuk az előválasztási kampányban – azt is megtudhatnánk, hogy a szavazatainkért versengő erők mit szólnak ehhez.