A néni utálja, ha nénizik. Bár 92 éves, de született orosz, és a néni szó az ő fülében meghitten családias, amit idegenek szájából fölösleges bizalmaskodásnak érez. Kénytelenül beletörődött, hogy az apai név használatának finomságára süket magyaroknak ő Ludmilla, de semmi esetre sem néni. A hatvanas évek óta él Budapesten, tehát élete nagyobb részében alkalma volt megtanulni a várost és lakóit, megbocsátani nekik az időnkénti bárdolatlanságukat, és hálásnak lenni azoknak, akik értik az intellektuális finomságokat, amivel egy egykori cárválasztó bojár család lánya közelít az élet problémáihoz.
Egyfelől. Mert másfelől anyai ágon laborban dolgozó munkás mamát tud felmutatni. Ha nincs a Nagy Októberi, arisztokrata papája sohasem találkozik a petricsészéket öblögető mamával, ezért aztán Ludmilla évente megemlékezik november 7-ről mint megszületésének feltételéről. Budapestre férjhez járás okán került, volt egy gyors és egy lassú házassága, ez utóbbi után él özvegyen és egyedül a kilencvenes évek óta.
Csak véletlen, hogy időnkénti segítsége éppen a lakásban volt, amikor Ludmilla elbotlott a semmiben, elesett, és a gyorsan megérkező mentősöktől megtudhatta, hogy combnyaktörése lett. Elkeseredett, de lélekben tartotta magát. A Honvédban, egy hordágyon a folyosón, hét órán át. Ennyi ideig tartott, amíg fölvették. Aztán megoperálták. Nem beszélgettek vele, hiszen mit mondjanak egy 92 éves néninek? Nem mondtak neki semmit, csak továbbküldték egy rehabilitációs osztályra. Akkor egy kicsit elveszítette a tájékozódó képességét, de elszántan nyomta a gyógytornát, kapaszkodott a járókeretbe és tűrte a kórházi menüt. Csak egyszer tört ki: amikor piros szalvétát tettek elébe. Na, azt nem!
Az ötvenes évek Moszkvájában húszas társbérletben lakott a mamájával. A papája Szibériában volt, a mostohapapája börtönben. A mama a gyári laborból hordta haza a felvonulások vörös zászlóit és drapériáit, és ruhácskát, inget varrt belőlük Ludmillának, kis fehér gallérral. Messziről ordított a ruhákról a felvonulások jól ismert alapanyaga, hiába próbálta meg Ludmilla egy viharvert mellénykével eltakarni. Az osztálytársak kiröhögték, és Ludmilla tudta, hogy igazuk van. Akkortájt alapozódhatott meg a legendás fegyelmezettsége. Elszántan hordta a piros darabokat, de jó hangosan „Előre, kommunizmus!” ruhának hívta őket. Hiába pisszegték le a felnőttek, intették csendre a diáktársai, úgy döntött: ha a sors rámérte ezt, akkor ő kihívja maga ellen azt a sorsot.
Valami hasonló történt most is. Nem szólt, amikor végigrázta a mentő a kórházig, akkor sem, amikor hét órán át levegőnek nézték a Honvéd folyosóján, amikor tíz napon át nem beszélt hozzá senki, hiszen 92 éves, mit akarna tudni, nem szólt, amikor átszállították egy számára ismeretlen intézménybe, ahol a barátságosnál egy kicsit több volt az egy kórteremre eső haldokló, nem szólt, hogy enne még, vagy hogy inni kér, de hogy egy „Előre, kommunizmus!” szalvétával kelljen együtt élnie, az mindennek a teteje.
Akkor ment el a kedve az egésztől, de az egy másik író és egy másik történet.