Derékig érő ébenfekete haj, szép magas homlok, hatalmas gombszemek, karcsú vállak, kecses ujjak. Már kislánynak is szép volt Annabella, aztán ahogy cseperedett, a finom vonások még kifejezőbbé váltak, az alakja teltebb lett, nőiesebb. Ha lett volna a falujában valaha szépségverseny, s ha érdekelte volna őt az ilyesmi, biztosan zsinórban nyeri, de hát az ő falujában nem volt, nincs és nem is lesz efféle parádé. Ott, ahol a bánya adott munkát egykor, majd vette el azt örökre, keveseknek jutna eszébe ilyesfajta léhaság.
A külcsín sosem érdekelte, akkor sem, amikor fiúk udvarolták körbe. Pedig az ő utcájukban tizenhat-tizennyolc évesen már „hibásnak”, de leginkább válogatósnak számított az a lány, aki még nem hált el, nem fogadta el a neki rendelt utat, hogy fiatalon szüljön két-három gyereket, vagy ha lehet, még többet is, oldja meg, miként teremti elő az egyre gyarapodó család mindennapi betevőjét, főzzön kevésből sokat, lehetőleg táplálót, amitől legalább a másnap reggeli iskolai szendvicsig kibírják majd a gyerekek. Sorsának másképp alakulásában biztosan közrejátszott, hogy apja, aki generációkon átívelőn bányász és mellette zenész cigány volt, szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, legalábbis úgy tűnt, mintha arra költötte volna a fizetése harmadát, felét. Amíg máshol, más vályogházakban színes Mária-festmények, még színesebb bársonytakarók és műanyag rózsacsokrok díszítették a szobákat, addig náluk a világirodalom remekei sorjáztak a polcokon. S míg a szomszédból esténként vidám zene szűrődött át hozzájuk, addig neki az apja mesélt különös történeteket boszorkányokról, manókról, csélcsap királyfikról és hűséges királylányokról.
Diplomás lett Annabella, néprajzot és szociológiát tanult. Egyik kutatási témájának a cigány folklórt választotta, s a tudományos munkához kérdőívekkel járt körbe nemcsak a falujában, hanem a szomszédos községekben is. Gumicsizmában talpalt a sáros földúton, ázott kutyák csaholták a közvilágítás nélküli, füstszagú szélső utcákban, ahol ugyanolyan hajdani bányászkolóniák szebb napokat látott, mára elszürkült, elkopott vályogházaiba kopogtatott. Színes Mária-festmények, még színesebb bársonytakarók és műanyag rózsacsokrok díszítették mindenütt a szobákat, kivéve egyetlen helyet, két faluval arrébb, ahol ugyanúgy könyvek sorakoztak a polcokon, mint náluk. Ott voltak a világirodalom remekei a felső sorban, tán még ugyanabban a sorrendben is, mint ahogyan ő arra visszaemlékezett. Szomorú szemű, törékeny asszony, és egy hozzá hasonló korú jóvágású fiú nézett szembe vele, amikor a konyhában elővette és az asztalra tette a kérdőíveket. Megrebbent kézzel írta le a fiú vezetéknevét, de már mielőtt az első betűt kanyarított volna, tudta: ugyanaz lesz, mint az övé. Nem is kellett neki a betűk bizonyossága, a fiú tekintetéből a saját apja barna szeme, szája sarkából a cinkos mosolya köszönt rá vissza, s mintha még a hangja is a régi meséket idézte volna a hűséges királylányokról, csélcsap királyfikról.