Hívtam Pető Pétert borús hangon.
– Rosszul választottuk el Lichtsteiner nevét? – kérdezte. Merthogy előző este magyar–svájci vb-selejtező volt, természetesen „zakóval”, hevertünk az Alpok lábainál.
– Ennél komolyabb dologról van szó, Petikém. Olvasom: további intézkedésig mentesítenek bennünket a munkavégzés alól, letiltották az e-mailünket, és nem mehetünk be a „telephelyre”. (Így írták, telephelyre.)
Csönd.
Előzőleg kimentem az újságért, a kapuban egy futár várt, mondta: „Levelet hoztam, Hegyi úr.” Abban állt, hogy „felfüggesztették” a Népszabadságot.
Harmincötödik évemet tapostam a lapnál, egész felnőtt életemet ott töltöttem. De nem ettől rendültem meg, mert ilyen sokk alkalmával az ember fel sem fogja elsőre, mi történt. Hanem a módszertől. Hetek óta nyomták, hogy költözünk vissza a Bécsi útra, és ezerszer hallottam: mindenki gondosan ragassza fel a dobozaira az azonosító számot, nehogy elvesszen a csomag. A szisztéma ismerős, a zsidóknak mondták Mauthausenbe menet, hogy feltétlenül írják rá a nevüket a pakkjukra. Bennünket persze csak képletesen végeztek ki, óriási különbség.
Én speciel nem adtam fel egyetlen szerkesztőségi holmimat sem. Azért nem, mert emlékeztem a labdarúgó Eb-kiküldetés előkészületeire. Madarász igazgató úr, rendes, jóindulatú ember, arra kért: ne repülgessek a francia városok között, hanem – költségkímélés szempontjából – menjek bérelt autóval az Európa-bajnokságra. Néhány nappal később hivatott. „Megvan a kocsi” – közölte, és mondta a típust. Ismeretlen volt, ezért a helyemen megnéztem, milyen az. Egy szerelőautó volt, elöl két üléssel, aztán ráccsal, a mögött mozgó műhellyel. Mentem vissza a direktorhoz: „János, azt nem mondtad, hogy fúrni, faragni is kell.” Majd összeesett. Kiváló munkatársai lehettek.
Amilyen nagyszerű Kósa Lajos. Ez a személy úgy kommentálta az újság megjelenésének „szüneteltetését”, hogy egyáltalán nem kell odalenni, a Völkischer Beobachterért sem sírnánk. A mauthauseni módszer után ez kiváltképp érzékenyen érintett, arra gondoltam, a sugárzó intellektusú Kósa szerint ennyi náci legutóbb negyvennégyben volt egy helyen Budapesten.
Rab László hamarosan riportfilmet forgatott a felfüggesztésről. Három perc mindenkivel, utánam Bródy János jött. Mondtam neki, számomra soha nem volt ennyire húsba vágó Az utcán. Bita Dániel a születésnapján köszönt el a Népszabadságtól. De azt írta a Facebookon: „Tök nagy élmény volt ezt csinálni.”
Mélyen igaz. Ha összeállítanák a harmincöt évem Népszabadságának huszonhármas All Star-keretét, legföljebb masszőrnek férnék be. Amennyiben a sportrovat egy „játékost” delegálhat, az nyilvánvalóan Lukács László, a „Monsieur”. Ám ott van még Szabó Ferenc, Jakab József, a két Bruckner, Murányi András vagy Pető. A többi szekcióban meg észkombájnok serege. Amikor nyolcvankettőben beléptem, azt hittem, „király” vagyok. Aztán körülnéztem kicsit, és pillanatok alatt lettem Gulliverből Szende.
Nem kezdem, kit miért becsültem olyannyira, mert kihagyok valakit, és azt nem szeretném. Abba viszont belemegyek, hogy folyton azért abajgattak, mert nem vagyok eléggé közéleti. Ahogyan én fordítottam: megragadtam Farkas Jancsi bal lábánál. A brutális „felfüggesztéssel” ez megváltozott. Az idézőjel használata kötelező, hiszen decemberben ez jelent meg az elektronikus és nyomtatott újságokban: „Nem indítja újra a Népszabadságot a Mediaworks. Az igazgatóság nem látja sem racionális lehetőségét, sem gazdasági megalapozottságát az újraindításnak.”
A bezárás előtt 37 ezer példányban fogyott a lap, a kormánypárti Magyar Időkből néhány ezret adtak el. Igaz, 2005-ben még 150 ezer Népszabadság kelt el naponta. De persze nem gazdasági okokból szüntették meg barbár módon az újságot, amely kétségkívül Magyarország kulturális örökségéhez tartozik.
Amikor elszámolni mentem a Bécsi útra, ahol még mindig a Népszabadság felirat virított a homlokzaton, udvariasan közölték, az igazgató úr szeretne beszélni velem. Kedves ember volt, azt mondta, a cikkeimen nőtt fel, és szeretné, ha maradnék a Mediaworksnél. Köszöntem szépen, nem. Közben bekopogott egy hölgy, valamelyik könyvemmel a kezében, és arra kért, dedikáljam a kisfiának. A földszinten a régi portások egyikével találkoztam. Amikor a tagba szakadt ember meglátott, a nyílt színen elsírta magát, egész teste rázkódott a zokogástól, még én vigasztaltam.
A "felfüggesztésnek" ma öt éve. A Sajtóklubban majd jót röhögnek a fél évtizedes megszabaduláson. Ketten a nyihogók közül a Népszabadságnál dolgoztak, egyikük a pártrovatban osztotta az észt. De ez a cikk mindenkiről szól, csak róluk nem.
Az utolsó szerkesztőség tagjai ma este a Grundon találkoznak. Dés és Geszti dala jut az eszembe: „Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el, legyen szabad a grund.”
Időnként akármi történik is a szép szabadsággal.
