Hidegzuhanyként érhette a legutóbb a közélet megtisztulásában reménykedve rendszerellenes jelöltekre szavazó ukránokat és pakisztániakat, hogy a Pandora-akták szembesítették őket megválasztott vezetőik álszentségével. Kiderült, hogy az oligarchák elleni határozott fellépéssel kampányoló Volodimir Zelenszkij ukrán elnök távoli szigeteken rejtette el a pénzét, épp ahogyan azt elődje, a szintén korrupcióellenes harcot zászlajára tűző Petro Porosenko tette. Hasonló történt Pakisztánban: Imrán Hán pakisztáni kormányfő környezetéről bebizonyosodott, hogy külföldön ásták el a kincsesládáikat, pedig ő szintén annak köszönheti megválasztását, hogy megígérte, leszámol a mutyikkal.
Vajon hogyan dolgozzák fel a kellemetlen valóságot az ukrán tévésztár és a pakisztáni krikett-legenda támogatói? Választhatják az elvakultságot, hogy álhírnek tekintik a napvilágra került tényeket; vagy cinikusan felidézhetik az ellenoldal korrupciós ügyeit, arra a következtetésre jutva, hogy az ő kedvencük még mindig kevésbé mocskos. Esetleg politikai apátiába süllyedhetnek, azt gondolva, hogy az egész rendszer velejéig korrupt, ők pedig tehetetlenek.
Pandora szelencéjének kinyitásával az oknyomozó újságírók megmutatták az igazságot, de látszólag csak a bajt, a közönyt szabadították rá a világra. Mégis, az ilyen leleplezések igenis adhatnak okot a reményre, ha képesek vagyunk tanulni belőlük. A csalódott szavazóknak be kell látniuk, hogy átverték őket, de legközelebb majd okosabbak lesznek. Vannak politikusok, akik tényleg tisztességesek és a közjóért kívánnak dolgozni, csak meg kell találni őket. A szélhámosokból pedig ki kell ábrándulni.
Nem szabad elfelejteni, hogy nem nekünk, választóknak kell hűségesnek lennünk egyes pártokhoz vagy politikusokhoz, hanem fordítva: azoknak kell hűnek maradniuk a támogatóikhoz és az értékeikhez.