A kisváros lakói szinte mindent tudtak. A kisvárosi elit gyakorta vendégeskedett az erdei házban, hajtotta a vadat, és lövöldözés után jóízűen ette a vadászné főztjét, körülülve a faragott asztalt. Nagy asztal volt, még mindig emlékszem rá, pedig jó húsz éve láttam az elhagyott ház kertjében, talán egy diófa alatt állt. A lakatlan ház előtt tisztán kivehetően futottak a széles keréknyomok, holott a GAZ addigra már a kisvárosi rendőrség udvarán parkolt mint bűnjel. Nem vétett semmit, bár sokat láthatott. Illetve sokan látták, ismerte az egész kisváros.
Ismerték az üzem munkásai és vezetői, mert délutánonként megjelent, amikor a vadászné befejezte a munkát, és a GAZ lépésben hajtva kísérte hazáig. A vadászné addigra már nem lakott az erdei házban. Elköltözött asztaltól és ágytól. Vitte volna a fiát is, de a vadász nem adta. A vadászné nagyon menni akarhatott, mert váláskor beleegyezett a hétvégi láthatásba is, csak ne kelljen tovább az erdei házban maradnia. Ám hiába volt a válás, és hiába majd egy évre rá az újabb esküvő, a GAZ minden nap feltűnt az üzem előtt, és kitartóan kísérte a volt vadásznét hazáig. A kicsi városi lakótelepig, ahol a kétszobásban együtt lakott az új pár. A volt vadászné és az új férje. Mind a ketten bejelentették a rendőrségen a kocsi gyakori feltűnését, de az ismerős rendőrök, akik egykor gyakran ették a vadászné főztjét, csak legyintettek. Legyintett a városi fővadász is, sőt játékosan meg is fenyegette az ujjával a vadásznét, hogy okosabb lett volna, ha marad az erdőben feleségnek, mert akkor most nem követné a GAZ, és nem lenne oka aggodalomra.
– Csak a színházban sütik el azt a fegyvert, amit bevisznek a színpadra – magyarázta élvezettel, mert a nagyvárosi színházba néha őt hívták fegyverszakértőnek, és bizony ő értett is hozzá. Legyintettek a volt vadászné munkahelyi főnökei is, mert nem akartak foglalkozni egyik nő sirámával sem. A GAZ járt-kelt a kisvárosban, parkolt a kicsi városi lakótelep előtt, aztán estére visszagurult az erdőbe egészen addig, míg egy napon a lakótelepi parkolóban ki nem szállt belőle a vadász, és le nem lőtte a volt vadásznét, az új férjét, aztán saját magát is.
– Mindenki tudta – suttogták a szomszédok jó néhány héttel a tragédia után a mikrofonomba. – Nem gondolta komolyan senki – mondták a főnökök. – Nem mondunk semmit, mert van egy fia, és nem akarunk bajba kerülni – hárított mindenki. – Mit lehet tudni, egyszer felnő.
Az akkor hat éves kisfiúnak éppen elég teher lesz felnőnie ezzel a történettel, gondoltam, meg azt is, hogy nem akarok beszélgetni vele, de a nagyanyja odaküldte, hogy meséljen szépen a néninek a rádióba. A kisfiú kedves volt és közvetlen.
– Tudod, megbüntettük apával a kakast – mondta. – Összevissza kukorékolt, apa meg kikötötte a fához, és lelőttük. Én céloztam – mesélte. – A kakasnak tudnia kell, mikor van reggel, ugye, néni?
Húsz éve történt. A kisváros megőrizte a titkot, az interneten nyoma sincs. A vadászok kiállítanak, apa férfi, anya nő. Halálra ítélt, összevissza kukorékoló kakasokról meg nem szólnak a hírek.