A németországi Zöldek nem úgy szerepeltek a választáson, ahogy remélték. A voksolás előtt néhány hónappal még úgy tűnt, a győzelemre is van esélyük, egyes közvélemény-kutatók 27 százalékon látták őket, míg a keresztény uniópártok néhány százalékkal le voltak maradva mögöttük, a kampányban elkövetett hibák azonban megbosszulták magukat, így 0,2 százalék híján a 15 százalékot sem érték el. Ettől függetlenül elkeseredve sem lehetnek harmadik helyükkel: a szociáldemokraták, illetve az uniópártok mögött végeztek. A 2017-es választáshoz képest 5,9 százalékkal erősödtek, vagyis 51 mandátummal szereztek többet, mint négy éve. Egyértelműen megállapítható, hogy a Zöldek „felnőttek”, már nem csak a fiatalok számára vonzóak, bár kétségtelen, hogy a fiatal generáció jóval nagyobb arányban voksol rájuk (körülbelül minden ötödik első ízben választó), mint a 60 év felettiek, akik még mindig inkább a tradicionális pártokban bíznak.
Bár a Zöldek programjában továbbra is a klímaváltozás elleni küzdelem dominál, felismerték azt, hogy egyetlen témával nem lehet tömegpárttá válni. Komoly tanulság lehetett számukra mindaz, ami a 2011-es fukusimai nukleáris katasztrófa után történt a német belpolitikában. A tragédiát követően 20 százalék fölé emelkedett a párt népszerűségi mutatója, de nagyon hamar visszasüllyedt a korábbi 10 százalék alatti szintre, mert az éghajlatváltozáson kívül más témákkal nem igazán tudták megszólítani a választókat.
A Zöldek időközben sokkal gyakorlatiasabb párttá vált, többet foglalkozik szociális kérdésekkel, például a lakhatással, tehát hasonló témákkal, mint amilyenekkel a szociáldemokraták. Azt persze már sosem tudhatjuk meg, hogyan szerepeltek volna, ha Annalena Baerbock helyett a másik társelnök, Robert Habeck lett volna a kancellárjelölt.
Mindenesetre majdnem biztosra vehető, hogy 2005 után a Zöldek ismét kormányra kerülnek. Angela Merkel ugyan már 2017-ben is szívesen együtt kormányzott volna velük, kancellári megbízatása során először, akkor azonban a liberálisok ellenállásán megbukott a CDU/CSU-Zöldek-FDP kabinet megalakítására tett kísérlet. Most azonban más a helyzet, a Zöldek és az FDP kormányra kerülésének óhaját jelzi, hogy először ez a két párt tett lépéseket a közös berlini együttműködés felé, s próbálják egymáséhoz igazítani programjukat.
Mennyire adhat lökést a környezetvédők választási szereplése, illetve esetleges kormányra kerülése az európai zöldeknek? Azt már a 2019-es európai parlamenti választás is megmutatta, hogy a zöld pragmatizmus teret nyer Európában. A környezetvédők németországi megerősödése a német-francia tengelyt is segítheti, jó eredményük Párizst is elégedettséggel töltötte el. Egyrészt azért, mert a környezetvédők képezhetik a szigorú költségvetési szabályok ellensúlyát a következő német kormányban. Másrészt azért, mert elősegítheti a francia-német tengely azon álmának megvalósítását, amely szerint az éghajlati válságot tehetnék első helyre az EU legfontosabb kihívásainak listáján.
A francia belpolitikára is hatással lehet a Zöldek németországi eredménye, bár e tekintetben még sok a kérdőjel. Mindenesetre Belgiumban, Ausztriában, Finnországban és Luxemburgban a környezetvédő pártok már az ottani kormánykoalíció munkájában is részt vesznek, s a nem uniós tag Svájcban is egyre növekszik a táboruk. Franciaországban az önkormányzati választásokon elért hatalmas sikerüknek köszönhetően olyan nagyvárosok polgármesteri székébe kerültek környezetvédő politikusok, mint Bordeaux, Lyon, Grenoble és Strasbourg.
Komoly gondot jelent azonban, s ennek a megoldását még a Zöldek sem látják, hogy a környezetvédő pártok befolyását illetően egyfajta észak-déli ellentétet láthatunk. Illetve teljesen hiányoznak a politikai palettáról a visegrádi országokban, s ezen a hétvégi cseh parlamenti választás sem fog változtatni. Közép-Európában (Ausztriát kivéve) eleve háttérbe szorulnak a környezetvédelmi témák, mintha ezek nem is léteznének.
Az unió déli részét egyelőre tehát nem érte el a zöldhullám. Olaszországban a balközép Demokrata Párt (PD) és a baloldali populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) is fel akarja karolni a környezetvédelmi kezdeményezéseket, de számottevő zöldpárt nincs a politikai színtéren. Ugyanez a helyzet Spanyolországban is, ahol az Equo, az egyetlen környezetvédő párt, amely annyira jelentéktelen országos szinten, hogy nem is önállóan, hanem a Más País platform részeként indul a választásokon. Ez a szövetség szintén nem nevezhető számottevőnek, hiszen mindössze három taggal rendelkezik a képviselőházban. Az Európai Parlament környezetvédő képviselőcsoportjában alig foglal helyet dél-európai politikus. Spanyolországot két honatya képviseli, Portugáliát egy, Olaszországból és Görögországból viszont egyetlen környezetvédő honatya sincs.
Összességében a sikeres zöld pártokról ugyanaz mondható el, mint a németországi környezetvédőkről: ma már nem azok a megrögzött tiltakozó aktivisták, akik korábban országaik parlamentjei előtt tüntettek. Nem a baloldali, hanem a mérsékelt, centrista szavazókat célozták meg, hanem főleg azokat, akik nem azonosulnak sem a tradicionális bal-, sem a jobboldallal, s akik túl régimódinak találják a kereszténydemokrata és a szociáldemokrata gondolkodást.
A Robert Habeck és Annalena Baerbock vezette németországi pártnak a pragmatizmus felé való elmozdulása távolról sem új keletű, a folyamat már akkor megindult, amikor a környezetvédők, Joschka Fischer vezetésével, a szociáldemokratákkal alkottak közös koalíciót 1998-2005 között. A kormányzati szerepvállalás révén szembesültek azzal, hogy csak tiltakozással nem tudják meggyőzni a választókat saját igazukról, és gyakran komoly kompromisszumokat kell kötni ahhoz, hogy hitelesnek tűnjenek az emberek szemében. Persze ez a folyamat nem is ment egyik napról a másikra. A párttagság egy része idegenkedett az időnként népszerűtlen intézkedésektől, sokuk nehezen tudta megemészteni, hogy Joschka Fischer, a pacifistaként is ismert párt vezetője, külügyminiszterként támogatta a német hadsereg koszovói beavatkozását.
A pártban sokáig két irányzat létezett, az egyik oldalon a „fundik”, azaz fundamentalisták álltak, akik ragaszkodtak azokhoz az értékekhez, amelyeket a párt alapításakor megfogalmaztak, a másik oldalon a „realók", azaz realistákat találhattuk, mérsékelt és pragmatikus irányzatról van szó, amelynek tagjai úgy vélték, hogy a változtatáshoz be kell szállni a politikai játszmába. Hogy a párt mára teljesen átalakult, jelzi, a „fundik” teljesen eltűntek a pártból. A „realók” dominálnak, s így volt ez 2017-ben is, amikor már szintén vissza akartak volna térni a kormányzáshoz.
Az is a Zöldek realizmusát és pragmatizmusát bizonyítja, hogy az elmúlt egy évtizedben 16 német tartományból 11-ben kerültek kormányra, így regionális szinten mintegy 40 miniszterük van. Tehát az a megállapítás sem lenne igaz, hogy távol lennének a hatalomtól Németországban. Most annyi lesz a változás, hogy szövetségi szinten is meghatározó erővé válhatnak.
Több kérdőjel Franciaországban
Bár a nyári francia regionális választáson kiválóan szerepeltek a környezetvédők jelöltjei, s a 2019-es európai parlamenti választás meglepetéspártja is a zöldek voltak francia földön 13,43 százalékos eredménnyel, attól azért még messze van az ország, hogy kifejezetten zöld elnöke legyen. Pontosabban ez így abból a szempontból nem teljesen fedi a valóságot, hogy Emmanuel Macron átfogó környezetvédelmi programot indított útjára az EP választás után, ki akarta fogni a szelet a környezetvédők vitorlájából. Bő egy hete, ha szűk többséggel is, a mérsékelt Yannick Jadot-t választották meg a zöldek elnökjelöltjének, a baloldali radikális Sandrine Rousseau-t előzte meg. Tehát olyan jelöltre esett a résztvevők választása, aki nem establishment-ellenes és politikai szempontból Macronhoz hasonlóan centrista, sőt, hírek szerint a köztársasági elnök még akár a környezetvédelmi miniszteri tárca élére is kinevezheti.
Jadot is igazi „realo”, de Sandrine Rousseau mintegy 49 százalékos eredménye azt mutatja, hogy a francia Zöldeknél még mindig erős a „fundi” szárny.
S ez is oka annak, hogy zöld elnöke egyelőre nem lehet Franciaországnak. Az előválasztás eredménye ugyanis a párt rendkívüli megosztottságáról árulkodik. Ráadásul a baloldal is rendkívül megosztott, a szocialisták is külön jelöltet állítanak Anne Hidalgo párizsi polgármester személyében, s szintén indul majd a baloldali populista Jean-Luc Mélenchon, az Elégedetlen Franciaország nevű párt vezetője. Pedig ha egyetlen jelöltet állítana a zöldek és a baloldal, akkor lehetne akár esélye a második fordulóba kerülésre, de így lényegében semmi. Jadot támogatottsága a tíz százalékot sem éri el, miközben közvélemény-kutatók becslései szerint a második körbe jutáshoz legalább 25 százalékot kellene szereznie. A zöldek szempontjából az is problémát jelent, hogy sok Rousseau-szavazó közelebb érzi magát Mélenchonhoz, mint Jadot konszenzusos politikájához.
