Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, úgy gondoltam, hogy nem új könyvekről fogok írni, hanem olyanokról, amelyek már egy ideje ott sorakoznak a polcon, de valamiért érdemes őket levenni. Csak egyszer-kétszer tettem kivételt, például amikor Hatos Pál Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története című kötete a kezembe került. Igaz, a 2018-ban megjelent könyvet csak idén nyáron olvastam, majd írtam róla. De most megjelent a „folytatás”, s nem tudom megállni, hogy ne számoljak be erről is. A Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története (Jaffa Kiadó, 2021) című munka ugyanis ott veszi fel a fonalat, ahol az előző elengedte, s ha a korábbi kötet kapcsán volt hiányérzetem, épp az elvarratlan szálak miatt lehetett.
Lefagyás – ezzel a szóval összegzi az 1918 ősze és 1919 tavasza közötti időszakot új könyvében Hatos Pál. Miközben a nagy háború vége, a forradalmi mámor, Károlyi hatalomra kerülése és a (nép)köztársaság kikiáltása mégis egyfajta sodródással, szédülettel jellemezhető a szerző szerint, különösen az egykori politikai cselekvők szemszögéből. „Az eseményeknek azonban nincs logikájuk, legfeljebb előzményeik” – írja a bevezető fejezetben, s az információk, tények tömegét feldolgozó, s ráadásul élvezetesen elénk táró kötet végig ehhez tartja magát: a történésznek és olvasójának „(…) több esélye van az egykori jelenben valamiképpen jelen lenni, ha lehetőség szerint kerüli a morális ítéleteket”. Pedig gyakran nem szimpatizál „hőseivel”, Kun Bélával, Kunfi Zsigmonddal vagy Lukács Györggyel, a legkevésbé persze Szamuely Tiborral és a Lenin-fiúkkal, de velük szemben is megelégszik az iróniával. Külön fejezetet kap a „zsidókérdés”, kiderül, hogy a Tanácsköztársaság távolíttatta el a fővárosból a galíciai zsidó menekülteket, akikről a Népszava mint „naplopókról” írt, de az is, hogy 1919 júliusában már a gyári munkásság is tömegesen zsidózott, és pokolba kívánták a proletárdiktatúrát. Hatos itt is konzekvens: „A kommunizmus zsidó etnikai – azaz tényszerű – jellemzőinek feltérképezése nem csupán annak elfedését könnyítheti meg, hogy a kommunisták többsége nem a zsidók közül került ki, és a zsidók többsége sohasem lett kommunista. Arra is alkalmas »módszer«, hogy a kommunizmussal egybefonódott megszámlálhatatlan egyéni élettörténet ezernyi esetlegességét egyetlen logikus magyarázatra egyszerűsítse: az illető zsidó származására.” Megtudjuk, hogy a Vörös Hadseregben szolgált az „1944-es év két egymást követő miniszterelnöke, Sztójay Döme és Lakatos Géza” csakúgy, mint a „Horthy-korszak tábornoki karának legfényesebb nevei”. Az 1944-ben a vidéki zsidóságot deportáló Sztójay például „Sztojakovics Demeterként a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága hírszerző és kémelhárító csoportját vezette”. De igazán az olyan mondatokért érdemes olvasni ezt a remek könyvet, mint amilyet a Siófokon berendezkedő Horthyról ír: "A tenger nélkül maradt tengernagy egyáltalán nem érezte magát partra vetett halnak a sekély vizű Balaton partján."