"Nincs olyan nép, amely egy tisztakezű és hozzáértő külföldi kormányt választana a saját korrupt és tehetségtelen kormánya helyett" (Gandhi)
Kabulban bevégeztetett. A középkor legyőzte a huszonegyedik századot. Az ár: százezer afgán halott és kétezer milliárd(!) amerikai dollár. Könnyű persze utólag okosnak lenni és kioktatni az Egyesült Államok vezetőit, mert én csak tudom, mit kellett volna tenni. Erre nem vállalkozom. Már csak azért sem, mert Magyarország is hadviselő félként vett részt a húszéves háborúban, szerény eszközökkel és - szerencsére – kis veszteséggel.
A nagy következtetéseket levonják majd a nagyok. A politikusok - talán. A mindenféle elemzők, kutatók, történészek biztosan. A köznép pedig többször is eljátssza a háborút, amelyet ennyi pénzzel és ekkora hősökkel meg kellett volna nyerni. A játék már elkezdődött, de a teljes igazságot felfedni időigényes, évtizedekig is eltarthat.
Számunkra két dolog fontos: megérteni, mit történt és megkísérelni legalább a magunk számára levonni a tanulságokat.
A völgyekre és törzsekre osztott Afganisztán éppen csak ország, gyakran változó államformája ellenére sem igazán állam. Még kevésbé nemzet. Nagy Sándor, Dzsingisz Kán, angolok, szovjetek, az elmúlt két évtizedben pedig amerikaiak próbálták egységesíteni és ily módon ellenőrzésük alá vonni – sikertelenül. Afganisztán puszta létével, a Kínát Indiától elválasztó hegyek tetején, természeti kincsek nélkül gerjesztette a nagyhatalmak étvágyát. Azért kellett az egyiknek, nehogy a másiké legyen. Az Egyesült Államok anyagi és politikai támogatással állt a szovjet csapatok ellen küzdő ún. mudzsahidok (szent háború harcosai) mellé, de a talibokat/talibánokat (teológiai hallgatók) sem vetették meg mindig. Olyannyira, hogy Madeleine Albright külügyminiszter pozitív lépésként minősítette, amikor utóbbiak először foglalták el Kabult.
Az idillnek Oszama bin Laden merényletsorozata vetett véget. Az al-Kaida (hálózat) vezetője Afganisztánba menekült, a tálibok megtagadták kiadását, válaszul indított George W. Bush elnök hadjáratot. A beavatkozást a világ nagy része indokoltnak és jogosnak tekintette. Az amerikai titkosszolgálatok azonban eleinte nem rendelkeztek elég információval a terepről, ezért – jobb híján – a kopár hegyeket bombázták. Azután bin Laden cinkosainak egy részét elfogták, de ő maga az Amerika szövetségesének tartott és ugyancsak évi több száz millió dollár támogatást élvező Pakisztánban élte világát tíz évig…
A közelmúltat azért vagyok kénytelen részletezni, mert a mostani csúfos vereségnek megágyazó döntést ekkor hozták. „Nemzetépítés”-be fogtak, nem az afgánokkal, az afgánok helyett. Az európai és észak-amerikai demokrácia díszleteit állították fel, köztársaságot elnökkel, parlamentet, szabad sajtót, elkezdték az addig szolgasorsban tartott nők egyenlősítését. A távoli, zárt völgyekben azonban minden maradt úgy, mint régen. A tényleges hatalom a kisebb és nagyobb hadurak kezében maradt, a dollármilliók is főleg az ő zsebükbe vándoroltak. Az önálló és korszerű haditechnikával felszerelt katonaság nappal harcba szállt a talibánokkal, éjjel mindkét fél számára jövedelmező üzleteket kötött. Ne tessék megbotránkozni, ez Ázsiában bevett szokás.
A háborút a republikánus ifjabb Bush kezdte – és a republikánus Trump fejezte be. Úgy vélte, hogy a teológus hallgatók úriemberek, akik a szavukat betartják. Ezt a háborút se megnyerni, se kevésbé csúfosan elveszíteni nem lehetett. A Bushnál és Trumpnál jóval különb politikus Bidennek annyi szerepe maradt, hogy a távozás után leoltsa a villanyt.
Minden vereség, ez esetben nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem – mondhatjuk – az egész civilizált világ veresége, valamire jó. Ha másra nem, elmélyedt kutatásra a stratégiát oktató intézményekben.
Amerika a vereség után a világ, legalábbis a nyugati világ vezető nagyhatalma marad. Katonai, ipari, nem utolsósorban technikai téren. Külpolitikája azonban elnökönként, gyakran még egyetlen elnöki mandátum alatt is változik. Haderejének védőernyője nélkül Európa, egy sor közép-keleti és ázsiai ország bajba kerülne. Európai országnak az Egyesült Államok által kínált szövetség előnyeiről lemondani - öngyilkossággal ér fel. Mindent ennek alárendelni, a stratégiai gondolkodásról és adott esetben önálló cselekvésről lemondani, úgyszintén.
Az Afganisztánban történtek az európai integráció külpolitikai és katonai részének felgyorsítását sürgetik. Nem Amerika, Oroszország vagy Kína ellen, nem a NATO-t más szervezettel felcserélve, de az alaposan módosult egyensúlyra adott válaszként. Nem a nemzetállamok elméleti függetlenségéről okoskodni, hanem a tényleges folyamatokat tudatosítani. Nem Európa hanyatlásán keseregve, hanem az unió minden államának felemelkedését biztosítva. A „Brüsszel”, azaz az Európai Unió elleni szabadságharc talmi hősei pontosan tudják, hogy a feladatnak megfelelő technikával működő európai határőrség, a más világrészeken, a Közel-Keleten, Afrikában gyorsan és hatékonyan bevethető európai hadtestek, a közös adó- és gazdaságpolitika hiányában, nem pedig ezek miatt kerülhetnek a nemzetállamok veszélybe. Az integráció elleni ágálás vagy üres beszéd, vagy – ami még rosszabb – belső használatra külön-utas szándékok csillogtatása. Ám az Afganisztánban, Irakban, Líbiában és a szemünk előtt Nagy-Britanniában történtek eleven példái a magára hagyott, meggyengített országokra váró sorsnak.
Néhány szót az iszlám mumussá felfújt szerepéről. A talibánok és más szent háborúzók (a talibánokról egyelőre nem bizonyítható, hogy a határaikon kívüli szent háborúra készülnek) nem azonosak a muzulmán államvallású vagy többségű államokkal. Se Indonézia (a legnépesebb), se az észak-afrikai országok nem fenyegetik Európát. Macron elnök algériai látogatásán a gyarmatosítást az emberiség elleni bűntettnek minősítette. A kezdetet, a XVIII-XIX. századot tekintve az önkritika kétségtelenül jogos. De éppen az olajban-gázban dúsgazdag, mégis nyomorgó Algériában a kormányzó elit osztozik a felelősségben. A harmadik világban mindenütt a rossz kormányzás okaként jelent meg a radikális iszlám. A fejlett világból érkező hatalmas pénzösszegek, eszközök elszivárognak a korrupció és a hozzá nem értés homokjában.
Magyarország a szó szoros értelmében sem gyarmatosító, sem gyarmatosított nem volt. A rossz kormányzás következményeivel azonban a huszadik században többször is szembesült. A két világháború közötti tömeges szegénység 1939-ben szélsőjobboldali, nyilas képviselők tömegét juttatta a parlamentbe. 1956-ban a Rákosi-rendszert az előző nyolc év tapasztalata sodorta el. Orbán Viktor verhetetlennek vélt rendszere most hasonló okokból inog.
A kabuli vereség közvetlenül nem érinti Magyarországot. Annál inkább a politikai és kereskedelmi kapcsolatokat. Oroszország energiaforrásait az EU legtöbb tagországa használja, nekünk, bárhogyan alakulnak belső viszonyai, erős és befolyásos szomszédunk marad. A tizenöt-húsz évvel ezelőtt elképzelt közvetítői szerepünkre azonban senkinek nincs szüksége. Arra sincs észszerű magyarázat, mire jó előnytelen üzleti kapcsolatokat létesíteni és fenntartani (3-as metró, Paks 2). A magyar-kínai viszonyt ugyanez jellemzi hatványozottan (Budapest-Belgrád vasút, Fudan Egyetem). Az elképesztő, irracionálisnak tűnő engedmények mögött a selyemút végállomásának, az európai elosztóközpontnak a vágyálma húzódik meg. Ez azonban a magyar fél álma, amelyre Kínából semmiféle megerősítés nem érkezett. Ébredés után azonban az Oroszországtól és Kínától felvett kölcsönöket törleszteni kell. Attól tartok, hogy Paks 2 és a belgrádi vasútvonal kölcsöneit egy következő kormány akkor is kénytelen lesz törleszteni, ha a számunkra előnytelen beruházásokat leállítja.
A terepet ismerő szakemberek hasonló kétségeket fogalmaznak meg a közép-ázsiai köztársaságokkal kapcsolatban. A Fidesz hiába írja át a történelmet és a nyelvtudományt, hiába látja vendégül a Türk Tanácsot, az új rokonok döntéshozóit mindez aligha hatja meg. A fizetőképes Azerbajdzsánt mások is körüludvarolják, a többi türk állam vagy fizetésképtelen, vagy nincs szüksége a magyar ajánlatra.
A kormányfő és a kormánytagok diskurzusában gyakran megjelenik a küldetés kifejezés. A Kárpát-medencében, sőt azon is túl, a magyarok a térség többi lakosától eltérő, felülről ihletett megbízással rendelkeznének. Afféle kereszteslovagok lennénk, akik ezúttal nem a Szent Sír felszabadítására készülnek, ellenkezőleg, a Keletről induló invázió megállítására hivatottak. Más változat: innen, Közép-Európából (Európa közepéből) hivatottak móresre tanítani Nyugat-Európa eltunyult népeit. Erre az avítt, újracsomagolt mérgező árura se Keleten, se Nyugaton nincs vevő. Nézzünk körül: hollandok, dánok, luxemburgiak, sőt baltiak, szlovákok élnek egyre jobban küldetéstudat nélkül. Pontosabban küldetésük abból áll, hogy saját polgáraik mind nagyobb rétegeinek a nyugodt, egyenletes fejlődés feltételeit biztosítsák. Náluk se minden fenékig tejföl, ott is váltják egymást a hatalmat gyakorlók, de a társadalom nem hasadt ketté, a politika nem mérgezi meg az emberi kapcsolatokat.
Lehet, hogy kevesebb küldetéstudat, önsajnálattal ötvözött kivagyiság nélkül nagyobb lenne a mozgástér, könnyebb a kormányzás terhe, tisztultabb a jövőkép. Érvényes-e máig a régi bölcsesség, hogy más kárából tanul az okos? Tanultak-e valamit a tanulók a kabuli leckéből, vagy csak arra képesek, hogy újra és újra kiokádják az elavult, haszontalan tananyagot?
