Amikor leültem a nemrég a 75. születésnapját ünneplő Körner Tamással beszélgetni, arra kérdeztem rá először, hogy mi a hangsúlyos Egy hályogkovács emlékei blogja címében, a hályogkovács vagy az emlékek. Jelenleg is működő menedzserirodája van, ami aktív életet feltételez, nem valamiféle múltba révedő tétlenséget. Pedig részben így van, kezdte a magyarázatot Körner: - "Amikor Fischer Iván 1992-ben felkért, hogy legyek a Fesztiválzenekar igazgatója, addig ilyesfajta feladatot, egy zenekar menedzselését még nem végeztem. Ugyan a bölcsészkarra jártam, de akkor már három és fél éve a Párizsi Magyar Intézetben szerveztem komolyzenei koncerteket. Korábban is voltak ott olyan hangversenyek, amelyeken magyar zenészek szerepeltek, de ezek akkor kezdtek igazán érdeklődést kelteni a francia kulturális életben, amikor világhírű, világszinten jegyezhető művészeket sikerült meghívnom”. Többek közt Kocsis, Perényi, a Keller és a Bartók vonósnégyesek léptek fel, nagy közönségsikerük volt, híre ment a városban ezeknek. Fischer Ivánnal gyermekkori az ismeretség, de valójában ezekről a rendezvényről hallván gondolhatta úgy a Fesztiválzenekar karmestere, vezetője, hogy az akkor állandó együttessé alakuló formáció igazgatójának alkalmas lehet Körner Tamás.
„Az igazgató dolga, hogy megszervezzen mindent, ami nem művészeti kérdés: hogy legyen a zenészeknek fizetésük, hangszerük, hogy legyen közönség a hangversenyeken. Rá kellett beszélnem a zenészeket, hogy hagyják ott nyugdíjas állásukat egy másik zenekarnál, és jöjjenek hozzánk, miközben először csak két éves szerződést kínáltunk. Ez finom teljesítménynövelő eszköz volt, a muzsikusok az addigi kényelmes helyzetükkel szemben arra voltak kényszerítve, hogy tudásuk száz százalékát nyújtsák” – folytatta az egykori igazgató. A zenekarnak 1983 és 1992 között kialakult a lelkes közönsége, de a bővítését tovább kellett folytatni. „Kitaláltam, hogy a közönség ne arctalan tömeg legyen: ismerjük meg őket akár név szerint is, ennek egyik eszköze az volt, hogy a jegyeket nem a Filharmónia központi jegyirodájában árultuk, hanem telefonos kérésre, utólagos fizetés lehetőségével küldtük el, amivel nem is volt semmi probléma. Mindenkinek megkérdeztük a nevét, címét, kapcsolatba léptünk velük, véleményüket, javaslataikat kértük. Kiderült később, amikor a közgazdaság-tudományi egyetemen beszéltem erről, hogy ezt direkt marketingnek hívják: hályogkovács módjára, mit sem tudva erről, jutottam el a gondolathoz” – magyarázta a Fesztiválzenekar volt menedzsere.
Azt már tudjuk, honnan a blog címének egyik eleme, de milyenek az emlékek? - kérdeztük. „A blogsorozat hősei olyan nagyszerű, világhírű művészek, akikkel megadatott, hogy együtt dolgozhattam. Velük lehettem a koncertek előtt-után is, olyan dolgokat tudhattam meg róluk, amelyek nem feltétlenül ismertek, és úgy gondoltam, hogy megosztom ezeket a személyes emlékeket másokkal is. Kiri Te Kanawa például miközben fantasztikus énekesnő volt, valódi díva, emberként nem a legjobb formát mutatta. Kivagyisága, hiúsága, valójában megdöbbentett, de úgy gondolom ez is hozzá kell, hogy tartozzon a róla alkotott képhez, noha művészi nagyságának elismerését ez nem szabad, hogy befolyásolja” - fejtette ki Körner Tamás.
2012-ben önálló, ma is működő menedzserirodát nyitott. Kiket és miért választott ki arra, hogy művészi útjukat segíti? - tettük fel a kérdést. Jó előre elhatározta, hogy hatvanöt évesen visszavonul a Fesztiválzenekartól, túl sok rossz példát látott idősödő menedzserektől, akik nem vették észre, hogy eljárt felettük az idő. Ám érzett még elég energiát magában ahhoz, hogy egy kis ügynökséget indítson. Ez abból is adódott, hogy mivel magánemberként is sokat foglalkozik zenével, koncertekre jár, hatalmas, 14-15 ezer darabos lemezgyűjteménye van, látta, hogy vannak a magyar művészek között olyanok, akiket különleges kvalitásaik az elértnél is fényesebb karrierre predesztinálják. Szubjektíven választotta ki őket, persze tudásukat figyelembe véve. Nála indult el a megérdemelt világhír felé az akkor még pályakezdő Baráti Kristóf, akinek személyesen járta ki, hogy felléphessen a Carnegie Hall-ban. De említi Várjon Dénest is, aki kamarazenészként már legendás volt, a kihívást az jelentette, hogy szólistaként is erre a szintre juttassák őt. Másfél éves munka volt elérni, míg végül a Hungaroton vállalta, hogy felveszi vele mind az öt Beethoven zongoraversenyt, ami azután nagy nemzetközi siker lett. Várdai Istvánt pedig arra beszélte rá, hogy induljon el még egy jelentős versenyen: miután megnyerte a rangos genfi csellóversenyt, vegyen részt a müncheni ARD által szervezetten is, amit szintén megnyert, végül tehát kiderült, igaza volt; Várdai a világon egyetlenként tudhatja magáénak mind a két trófeát.