Semjén Zsolt;Kovács Zoltán;Vadászati Világkiállítás;

- Lőpor, vérszag, erekció

Az éjszakába nyúló lapzárták után olykor kukákat borogató vaddisznók mellett visz az utam hazafelé. Némelyik akkora, mint egy dodzsem (nem a kuka; a disznó) - nem rám fenik a fogukat, de azért meg szoktam várni, amíg elvonulnak. A jelenlétük, ugyanúgy, mint a Budapesten kóborló szarvasoké, azt jelzi, hogy a vadászati érdekből túlszaporított vadállomány nem fér el a „természetes” élőhelyén, ezért benyomul a nagyvárosokba.

A vadászati ál-világkiállítást a szervezők azzal igyekeznek legitimálni, hogy a vadászat úgymond természetvédelmi tevékenység, az ökológiai egyensúly fenntartásának eszköze. Nálunk nem annyira: itt a vadászok úri passziója kedvéért szándékosan borították fel az egyensúlyt, sokkal több vadat bezsúfolva a vadász- és a természeti területekre, mint amennyit azok elbírnak. De van más is: a csendben pusztuló hazai fogolyállománynak Semjén Zsolt fővadász vezetésével a közelmúltban adták meg a kegyelemdöfést, a hivatalos és a civil természetvédelem minden tiltakozása ellenére engedélyezve a vörös fogoly nevű idegenhonos (és a mi foglyunkat gyors tempóban kiszorító) madárfaj vadászati érdekből történő betelepítését.

Ha eltekintünk attól a nagyjából 50 milliárdtól, amit állítólag a helyszín, vagyis a Hungexpo felújítására költöttek a halottállat-seregszemle ürügyén, akkor ezek után már csak azt kellene megmagyarázni: a most 75 milliárd körül járó számlából mi kerül 25 milliárdba azon, hogy Semjén és Kovács urak hasonszőrű hazai és külföldi cimboráikkal preparált muflonok között parádéznak – meg hogy miért jó ez nekünk, adófizetőknek, akik a cechet álljuk.

A vadászat nem egy gazdasági ágazat – egy közepes balatoni településnek nagyobb az éves forgalma, mint a teljes hazai vadgazdálkodásnak -, mégsem rendezünk egyiknek sem közköltségen „világkiállítást”. A magyar gazdaságnak nagyjából mindegy, hogy mi történik a vadászatban. Akinek nem mindegy, az a saját ideák és értelmes elfoglaltság híján a dzsentri tradíciókhoz, köztük a vadászathoz forduló politikai elitünk. Az emblematikus példa a fentebb említett Kovács Zoltán államtitkár, aki alig pár éve kapott rá a puskázásra, de már annyira ráizgult, hogy az pszichológusért kiált: a drótszőrű vizslák és a bohókás, de aranyárú vadászmaskarák után a korábban Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán nevével fémjelzett Nimród Vadászújság főszerkesztői széke is kellett neki. (Széchenyi, Kittenberger, Kovács – kis magyar történelem 31 karakterben.) 

A jó hír, hogy a dzsembori üzenete viszonylag könnyen megfejthető: golyóérett bakokra és más trófeákra vágyó idősödő urak, welcome. A rossz, hogy ezt sokkal nívósabban, és persze költséghatékonyabban is tudathattuk volna a világgal. Sőt, már tudattuk is - megírta néhány éve a Szörnyeteg zenekar máig ismeretlen, zseniális szövegírója: „Tied itt minden, feszítsd a csapdát / Bújj el a lesbe, hajtsd a halálba / Ereszd a kutyákat utána, utána (…) Lődd le az őzet, lődd le a rókát / Lődd le a szarvast, lődd ki a borzot / Terítsd le mindet, terítsd ki mindet / Lőpor, vérszag, erekció.”