Egy pesti zöld házikó hányattatásairól adott hírt 1923 júniusában Az Est. A nyilvános illemhely korábban a Nyugati pályaudvar homlokzatával átellenben állt, a Berlini téri MÁV üzletvezetőség oldalában. Aztán a vasúttársaság a telket átengedte a Magyar-Amerikai Banknak, így a házikót át kellett helyezni. Előbb a Teréz körúton törték fel a kövezetet, ekkor az ottani üzletek protestáltak; aztán a pályaudvar mellett estek neki a járdának, ám kisült, hogy üzletház épül ott is. Végül átvitték az illemhelyet a tér közepén lévő járdaszigetre. Nem csoda, hogy a szerző igen maliciózusan megállapította: „sokan vannak, akik nem bíznak benne, hogy ez a hely már csakugyan a végső lesz”.
És nem is lett. Röpke három esztendővel később már ezt írta a Magyar Iparművészet: „Lebontották, helyesebben elküldték levegőváltozásra a Berlini-tér egy másik zugába az illatozó szürke omnibuszt. És erre elkezdett felfelé törni a reklámtorony. Jöttek a nagy vasbeton lábai, jöttek a pohosabb részei, mintegy másfél évig csak nőtt, nőtt szegény. Végre körülbelül elérte azt a tizenkét-méter ötvenet, amit egy pesti reklámtorony számára engedélyez a közrend. És ekkor elkezdték díszíteni. Raktak rá mindenféle műkőrózsákat, habarcs-régiségeket, rokokó-pajzsokat cementből és lekváros rétest gipszből. Igazi amerikai pofája van a dolognak. Az ember csak azt nem érti, hogy városesztétikai szempontból miért nem hagyták meg inkább az egyre csobogó intézményt, s miért nem rakták inkább a tornyot egy félreeső helyre?”
1926 nyarát írták ekkor - a mából visszanézve aligha ismernénk rá a Nyugati térre. A vasúti csarnok üvegfalával szemben még állt a régi pályaudvar maradványa, az üzletvezetőség zömök épülete. Annak Duna felőli oldalához tapadt a félköríves új ház: még pár év, és a földszintjén a tönkrement bank átadja a helyét Ilkovics Izidor legendássá váló vendéglőkombinátjának. Odaát pedig, a Váci út sarkán egy ugyancsak íves homlokzatú épület takarta a pályaudvar érkezési oldalát - a Westend, alul boltokkal, fölöttük az újdonat szálló aprócska, spártai szobáival.
Westend és Ilkovics - egy évszázad múltán is ismeri a város ezeket a helyeket. Ahogy egyébként a reklámtornyot is, csak épp nem ezzel a szóval vésődött be a pesti közemlékezetbe. Mert hamarosan ez lesz a híres banántorony, a villamosok közötti átszállást szolgáló járdasziget pedig – értelemszerűen – a banánsziget.
Közbevetőleg: aki már élt és evett a létező szocializmus idején is, az zsigerileg érti, a rendszerváltáskor miért volt természetes, hogy a szupermarketek mérlegén mindig a banáné az 1-es gomb. Korábban a banán volt maga a hiánycikk, egyben a flaszteron termett faviccek főszereplője (mint a címben idézettben is: aki esetleg nem ismeri, jelentkezzen, elmesélem). De ki gondolta volna, hogy már a század elején sem lehetett kapni?
Pedig így volt. A világháború kezdetétől 1924 novemberéig csak csempészett banánt ehetett a magyar, már ha volt rá pénze. Akkor engedélyezte a kormány „egyes külföldi élelmiszerek és csemegekülönlegességek” behozatalát. Igaz, annyi vám, adó és illeték rakódott e termékekre, hogy a lapok borzongva idézték: egy darab narancsért ötezer koronát kértek, annyit, mint egy kiló kenyérért. Eközben a banán Ausztriában „a legszegényebb néprétegek kedvenc tápláléka. Nedvdús húsával, jó ízével valósággal a kenyeret pótolja, és olcsósága folytán mindenki számára könnyen hozzáférhető”.
Innen nézve nem lehet véletlen, hogy a hirtelen kicsinnyé vált Magyarországot egyetlen importőr, a bécsi illetőségű Bruno Jellinek & Niels Moerch cég látta el banánnal. Jellinek már 1914 elején bejegyeztetett egy banán-behozatali vállalkozást Budapesten, de az üzlet csak a húszas évek közepén indult be. Az egész egykorvolt Monarchiát lefedő társaság ekkor berendezett egy hatalmas érlelőtelepet Kelenföldön, és teleszórta a sajtót az „érett nyugat-indiai banánt” feldicsérő hirdetésekkel. Miközben a portéka mind olcsóbbá válását reklámozták, szinte naponta jelentek meg úgymond hírek az orvosok azon meglátásáról, hogy nincs egészségesebb táplálék a banánnál.
És Pest egyik pillanatról a másikra tele lett vele. Noha még mindig 3-4 ezer koronáért árusították darabját, 1926 nyarán már folyvást az eldobott banánhéjakra panaszkodtak a lapok. A gyerekeket banánkúrával csábították nyaralásra, egy tolvajról feljegyezték, hogy egy gyümölcsös bódéban egy kiló csokoládé mellett három kiló banánt is felfalt, az Agrippa nevű koplalóművész pedig egyszerűen otthagyta üvegkalickáját az Angolparkban, hogy húsz nap éhezés után végre némi banánnal és lágytojással csillapítsa az éhségét. Csak egy hely volt, ahol nem fogyott a banán: a Nagymező utcai Renaissance Színház büféje. Legalábbis a nyers koszt üdvéről szónokló Bicsérdy Béla előadásának szünetében a nézők a sonkás zsemlyét habzsolták ott a hegyekben álló déligyümölcs helyett.
Nem tett tehát rossz lóra az a meg nem nevezett „finom és nagyon előkelő úridáma”, aki 1926 augusztusában a Berlini tér kellős közepén, a vadonatúj reklámtorony aljában banánt kezdett árulni. Semmi mást, csak banánt, és - nem tudjuk, hogyan csinálta, de - olcsóbban, mint a városban bárki. Sőt a zacskókra banános recepteket is nyomtattatott, hogy az emberek ne csak harapják, hanem süssék meg, vagy épp süteménybe, szendvicsbe tegyék a gyümölcsöt. A hosszú sorok őt igazolták, és bár a torony eredendően a Modiano szivarkagyár termékeit hirdette volna, a névadás visszavonhatatlanul megtörtént.
A banántorony fogalom lett: nappal randevúhely, mint a Nemzeti órája; hétvégenként a budai túrák találkozópontja; éjszakánként pedig állítólag a női ruhába bújt „beteges hajlamú férfiak” cserkelő helye. De nem emiatt akarta a harmincas évek végétől folyton lebontani a város, hanem mert rettenetesen útban volt az egyre dühödtebb forgalom kellős közepén. Mégis túlélt vagy féltucat városrendezési tervet – sőt Bruno Jellineket is, aki az Anschluss láttán felszámolta minden európai érdekeltségét, majd még öt évet élt New Yorkban. Végül csak 1950 májusában fogtak neki a torony bontásának, ami elég simán ment, igaz, a banánszigetet robbantani kellett.
A következő februárra aztán a dolgozók utolsó kívánsága is teljesült, legalábbis ezt jelezte egy olvasói levél a Magyar Nemzetben: „A banántoronynak számunkra egyetlen értéke volt, az óra. Naponta tízezrek néztek itt ki a villamosok ablakán, a munkába sietők úgy megszokták, hogy a lebontás után még hónapokig önkénytelenül is keresték. Sokszor még ma is megtörténik az emberrel. Nagy örömmel láttuk ezért szerdán délután, hogy ismét van óra a Marx téren. Akárkinek az ötlete volt, a közönség kívánságát találta el.” A banán már biztosan nem is hiányzott senkinek.
