Nem a hitelesség, hanem a mutatvány számít a kormánynak – így látja Szentpéteri Nagy Richard. A politológus, alkotmányjogász szerint ha az ember elmegy Rómába, ott egyszerűen nem tud hiteltelen háttér előtt fotózkodni, de Budapesten ez másképp van. Nem véletlen, hogy a történelmet eszközzé alázza és úgy használja a kormány, általában a hazafias nevelés ürügyén. „Csakhogy a történelem nem erre való. Az maga az igazság, és kész” – fakadt ki az alkotmányjogász.
Emlékeztetőül: a felújított Szépművészeti Múzeum 2018-as átadásán Orbán Viktor azt hirdette, hogy az európai kultúrharc örvénylésében most kell megvédenünk kulturális mivoltunkat, identitásunkat és szuverenitásunkat. A miniszterelnök interpretációjában a helyreállított Szépművészeti Múzeum újranyitása azt üzente, hogy a másokat majmoló, törvényszerűen kisszerű kultúrpolitika korszaka véget ért. Az orbáni értelmezésben a magyar történelem velejárója, hogy egyeseknek ellenszenves a nemzeti nagyság gondolata, és idegen mércével akarják mérni saját országukat. Csakhogy ezek az eszmék – emelte figyelmeztetően ujját és hangját a kormányfő – a mai idők próbáját nem állják ki, hanyatlanak, porladnak. Ezzel szemben a Szépművészeti Múzeum azt a reményt testesítette meg Orbán Viktor számára, hogy lesz egy közös rend, amely felé szabadon törekedhet.
A Nemzeti Lovarda szintén 2018-as avatóján sem tért le a kormányfő a historizálás útjáról, és akkor arról beszélt: „Szeretjük Magyarországot, szeretjük a kultúránkat, ezért szeretjük a lovainkat is. Valami csoda folytán a magyarokban megmaradt a lovasnemzeti lelkület. 2006-ban még úgy tűnt, itt bizony kő kövön nem marad. Önök azonban másként döntöttek, létrehoztak egy alapítványt, és megvédték a nemzet lovardáját. Szeretném világossá tenni, hogy a Nemzeti Lovardát azért újíthatta fel 3,2 milliárd forintból a magyar kormány, mert Önök egy példaértékű polgári kezdeményezéssel megmentették a pusztulástól.”
Mit nekünk történelem, csak a hazaszeretet számít
Szentpéteri Nagy Richard szerint amióta világ a világ, fontos volt, hogy egy-egy politikus milyen környezetben beszél. Emlékezzünk például a Római Szerződések 60. évfordulójára, 2017. március 25-én az Európai Unió állam-, illetve kormányfői Rómában találkoztak – mondta. Dante halálának 700. évfordulóján pedig Ravenna volt a fő helyszín, hiszen ott található a költő sírhelye.
Nincs is azzal baj, ha valaki hiteles és szép környezetben akar megjelenni (ez természetes emberi igény), azzal viszont igenis van, ahogy a kormány rendezi be hátterét. A díszletek, színfalak hitelessége mit se számít, a magasztosság és a historizálás került előtérbe – a várbeli építkezések például leginkább egy politikai Disneylandet idéznek. Miközben – figyelmeztet Szentpéteri Nagy Richárd –, az eddig hiteles tereket is lerontja a hatalom, hisz a Nemzeti Múzeumot arra használja, hogy akár hazugságot hirdessen.
Emlékeztetőül: az új főigazgató, L. Simon László úgy tartja, nem baj, ha a történeti kutatások nem igazolják, amit bemutatnak, az a fontos, hogy a hazaszeretet szolgálja. Így nem csoda, ha az egykori fideszes politikus beiktató beszédében arról értekezett, miszerint a múzeum egyik fő feladatának a nemzeti identitásmegőrző legendák, közös történetek átadását tartja – akkor is, ha azoknak nincs tudományos alapjuk.
Szentpéteri Nagy Richard szerint a rezsim számtalan hasonló hazugságot, hamisságot gyárt egy-egy épület köré, ám ezeket történelmi magasztossággal próbálja elfedni.
Vissza a holtidőkhöz
És az igyekezet nem véletlen, hisz egy-egy hír befogadásánál igenis számít a díszlet, a látvány, a környezet meghatározhatja a tudósítás hitelességét is. Úgyhogy jogos a kérdés, mit üzenhet egy hírfogyasztónak a kormány historizáló előadása az urizáló környezetben?
Síklaki István szociálpszichológus szerint eléggé nyilvánvaló, hogy valamiféle konzervatív hagyományt próbál teremteni a miniszterelnök, de mivel fantáziája nincs, elcsépelt, holtidőbeli formákhoz nyúl vissza – olyan hagyományra hivatkozik, aminek a szocializmushoz és a polgári demokráciához sincs köze. Arra épít, hogy a magyar népléleknek fontos része a hit, hogy különlegesnek képzeljük magunkat és a történelmünket. Ezt erősíti fel az önbecsülést hizlaló kommunikációval, aminek egyik eszköze a történelem tendenciózus felidézése. Az, hogy az egész a falvédők világát idézi, követi a tömegízlést. Ahogy Kádár János a nép atyja volt, úgy igyekszik ő is betölteni ezt a szerepet. A drága háttér, környezet mind azt hirdeti, azt kommunikálja, hogy mi, magyarok nagyszerűbbek vagyunk, mint bárki más, valójában tőlünk tanul, minket csodál az egész Nyugat.
És az önfelnagyító kommunikációnak bizony táptalaja a magyar néplélek, hiszen az kitakarja a teljesítményhiányt, és felmentést ad a hiú ábrándozás bűne alól.
Ezt támasztja alá „képileg”, hogy Orbán Viktor és hivatala egy nagyszabású átépítést követően a Parlamentből a Karmelita kolostorba költözött. Az épületben található festmények a Nemzeti Galéria képei, a szőnyegek az Iparművészeti Múzeum törökszőnyeg-gyűjteményének raktári darabjai. A bútorok részben restauráltak, részben hiteles másolatok. A miniszterelnök gyakran jelentkezik be közösségi oldalán „puritán” dolgozószobájából vagy a jól ismert „protokollfunkciójú” teraszáról.
A kormányfőnek erre állítólag azért van szüksége, hogy onnan mutassa meg az UNESCO világörökségi listáján szereplő, páratlan Duna-parti látványt a vendégeinek. Az persze csak egy mellékszál a történetben, hogy a kolostor része az UNESCO világörökségi helyszíni listáján szereplő dunai látképnek és a Budai Várnegyednek is. Ez pedig azt jelenti, hogy a nemzetközi szervezetnek engedélyt kellett volna adnia a változtatáshoz, így természetesen az erkély építéséhez is. Ám ezt nem adta meg. Csak az állagmegóvást engedélyezte. Az erkély mégis ott áll. L. Simon László, aki akkor még kormánybiztos volt, ma már a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, azt mondta róla: „Sokba fog kerülni, de mindannyiunk örömét fogja szolgálni.” A kérdés nyitott, vajon a miniszterelnökön túl mi öröme van ebben bárki másnak?
„Egy vagyok közületek”
Hamburger Béla reklámszakértő hangsúlyozta, hogy nem politikai marketing, hanem pusztán reklámszakmai szemmel vizsgálta a témát. Azt mondja, ebből a szempontból mindig az az érdekes, hogy kit akarunk megszólítani és mit akarunk üzenni. A vár, a lovarda, a vadászati kiállítás olyan patinás életmódot hirdet, amilyen Magyarországon elvben nem létezik. Régen az arisztokrácia tagjai dúskáltak a javakban, ők éltek palotákban, de ma saját jogon ilyesmi nem fordulhatna elő. Van viszont egy réteg, amelyik a rendszerváltás óta, de leginkább az utóbbi tíz évben kiugróan jómódú lett. Ám ők aligha képezik a Fidesz célközönségét, részben alacsony létszámuk, részben eleve meglévő politikai elkötelezettségük miatt.
Marad az a széles tömeg, amelynek imponálhat (vagy éppen irritálhatja tagjait) ez a felfoghatatlan gazdagság, pazarlás, kivagyiság.
A közbeszéd egyik alapvetése, hogy a Fidesz mindent nagyon pontosan mér – azaz tudnia kell, politikailag kifizetődő-e ez a pompa vagy sem. Amiből a miniszterelnök olykor kibeszél, hiszen pár hete úgy fogalmazott: a járvány megviselt „bennünket, munkavállalókat is, akik bérből és fizetésből élünk, én is közéjük tartozom”. „Ez azért egy elég röhejes kijelentés, miközben épül az Orbán család hatvanpusztai birtoka, amit bizony néhány néhai arisztokrata is megirigyelhetne” – kommentál Hamburger Béla. De valószínűleg a hiteles kisemberhez már kevés a majdnem húszéves előzmény: amikor a Fidesz elbukta a 2002-es választást, Orbán gyökeres imázsváltáson ment át – nyakkendő nélkül, kockás flanelingben játszotta a munkásembert, az „egy vagyok közületek, közétek tartozom” szerepet.
Ugyanakkor el kell ismerni, van, akinek tetszik, hogy a miniszterelnök, az államfő, és egyes miniszterek, politikusok, a kormányhoz köthető gazdasági szakemberek elképesztő eleganciában, fényűzésben élnek, és a magyarságra, a közös múltra hivatkozva felújított középületekben parádéznak. Sokan gondolják, hogy a vezetőknek ez automatikusan jár. Vannak, akik úgy vélekednek, minél impozánsabb környezetben mutatja magát egy politikus, annál inkább demonstrálja, hogy fejlődik a gazdaság, jól él az ország – mindemellett pedig nő a presztízse ország-világ előtt.
Az urizálás azonban nem tűnik központi ukáznak. Legalábbis, ha valamit kitalál a központi agytröszt (legyen szó migránsozásról, a nemzet kisajátításáról), azt katonás fegyelemmel követik a párt, a kormány és a holdudvar tagjai. Csakhogy az urizálás dolgában nincs egység: egyik politikus megbotránkoztató hivalkodásáról szinte naponta hallani, a másikéról pedig soha, mert nem tesz ilyesmit. Vagy ha tesz, akkor állami luxus adja a hátteret. Az pedig csak azt hitelesíti, hogy ő nagyember.
