Norvégia gazdagsága lenyűgözi az odatévedőket. Még a hajléktalanok is jól szituáltak, a szociális háló rendkívül erős, de az árszínvonal is igen magas, különösen közép-európai léptékkel mérve. Oslóba eljutni turistaként komoly kihívás, nem kis összeget kell magunkkal vinni ahhoz, hogy eléldegéljünk ott néhány napig. Ha azonban egy norvéggal beszélünk, a hatalmas jólét ellenére sem sugároznak felsőbbrendűséget, sőt, meglepő módon keserűen jegyzik meg: milyen jó nekünk, közép-európaiaknak, hiszen ők olyan távol vannak a világ zajától.
A rendkívüli korrektségre, a szabályok betartására törekvő, a környezet kímélésére példátlan módon odafigyelő norvég gondolkodást nehezen sajátíthatja el egy magyar. Ahol 50 km/h-val lehet haladni, és senkinek sem jut eszébe túllépni a sebességhatárt. De különösen az a vita hangzik hihetetlenül az életszínvonal tekintetében fényévekre Norvégia mögött kullogó Magyarországon, hogy ott már komolyan felmerül az olajkitermeléssel való szakítás lehetősége. Hiszen épp ez a nyersanyag tette oly tehetőssé a skandináv országot, az olajipar adja a GDP 14 százalékát, és az exportbevételek 40 százaléka származik belőle.
És mégis képesek szakítani vele? Minden jel szerint igen. Ők ennyire környezettudatosak, olyan lépéseket is képesek tenni az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, ami saját maguknak is fáj. A választási kampány fő témája is az volt, hogy a következő - mint a hétfői parlamenti voksolás után kiderült -, immár baloldali kormány hogyan tehetne konkrét lépéseket az olajipar szerepének fokozatos csökkentésére. A szakítás nem megy egyik napról a másikra, de hogy nem futurisztikus elképzelésekről van szó, jelzi: a Zöldek már 2030-ban örökre elfelejtenék az olajfúró tornyokat.
Ennek a a vitának a láttán ismét megállapítjuk: Oslo tényleg nagyon messze van tőlünk.