Több portálon is olvasom a Republikon felméréséről szóló szeptember elsejei beszámolókat, amelyek szerint csökkent a Fidesz és nőtt az ellenzék tábora, a bizonytalanok pedig egyre kevesebben vannak. A kutatás szerint jót tesz a politikai aktivitásnak az előválasztás.
Az adatok szerint a kormánypárt népszerűsége a teljes népesség körében egy százalékkal csökkent az elmúlt hónapban, míg ugyanennyivel lett erősebb a DK és a Jobbik. Ha a megkérdezettek 24 százalékát adó bizonytalanokat számításon kívül hagyjuk, akkor a Fidesz visszaesése már három százalék.
Mielőtt azonban bárki örömtüzeket gyújtana, vagy éppen ellenkezőleg, mély letargiába süllyedne, érdemes a cikkek végére ugrani (már ahol közölték a kutatás leglényegesebb módszertani információit). Ott ugyanis az alábbiak olvashatók: „a vizsgálat 1000 fő telefonos megkérdezésével készült augusztus 23–26. között. A felmérés nem, életkor, iskolai végzettség és településtípus szerint reprezentatív az ország felnőtt lakosságára, a hibahatár ±3,2 %”.
Felmerül a kérdés: vajon hányan tudják helyesen értelmezni a különféle piac- és közvélemény-kutatások eredményeit azok közül, akiket a legkülönfélébb médiumok nyakon öntenek ilyen jellegű adatokkal? (Tapasztalataim szerint még a vállalati döntéshozók nagy része sem tudja helyesen értelmezni a cégükkel, márkájukkal, termékeikkel kapcsolatos felméréseket.)
Biztos eredményeket akkor kapnánk, ha az adott kérdésben (legyen az egy termék vásárlói fogadtatása, bármely társadalmi jelenség, vagy éppenséggel - mint jelen esetben - politikai pártok megítélése) valamennyi érintett véleményét fel lehetne mérni. Ezt hívják a piackutatásban teljes körű megkérdezésnek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen vizsgálat nagyon idő- és költségigényes (pl. egy népszavazás).
Feltételezhető ugyanakkor, hogy az alapsokaságból vett kisebb létszámú vizsgálatai alany nagyjából azonos, de legalábbis hasonló tulajdonságokat, vásárlási szokásokat, politikai nézeteket mutat, mint az érintettek teljes köre (ahogy egy csepp víz összetétele is jellemző az egész tengerre). Ezen a feltételezésen alapul a piac- és közvélemény-kutatásokban alkalmazott mintavétel, vagyis hogy a gyorsaság és a költségek kímélése miatt kisebb létszámban választanak vizsgálati alanyokat.
Eddig ez rendben is van, de... a mintavételből adódik egy jelenség, amely torzítja-torzíthatja a kapott eredményeket. Ezt könnyű belátni: ha az ország minden 14 évnél idősebb lakosát kérdeznénk, hogy szereti-e X márkát, akkor valós és pontos eredményt kapnánk. Ha viszont a 14 év felettiekből csak egy 100 fős mintát kérdezünk, akkor az itt kapott eredmény eltérhet a teljes körű megkérdezéstől is, és persze attól is, ha másik vagy harmadik száz főt faggatnánk a márkához fűződő érzelmeiről. Ezt az eltérést a statisztika sokféle néven illeti. Az elmondottakból leginkább a mintavételi hiba elnevezés tűnik logikusnak, de nevezik ugyanezt tűréshatárnak, hibahatárnak, konfidencia-intervallumnak is.
Önmagában nem baj, hogy ez a hiba létezik és torzítja a kapott eredményeket, ha ... ha tisztában vagyunk a létével is, a mértékével is. Ily módon ugyanis döntéseinkben, vagy akár csak véleményünk kialakításában számolni tudunk a jelenséggel, s nem vesszük készpénznek a kutatási jelentésben vagy éppen a médiában látott-hallott adatokat. Mintavétel esetén ugyanis a kapott eredmény nem egy pontos, egzakt érték, hanem csak egy intervallum közepe, amitől a tényleges adat lefelé is, felfelé is eltérhet.
A hibahatár pontos mértékének kiszámolására a statisztika kidolgozott egy képletet, de bármiféle képlet nélkül is könnyű belátni: minél kisebb az alapsokaság, annál kevesebb módon lehet kiválasztani a mintát, tehát kevesebb a hibalehetőség; és minél nagyobb a minta, annál több véleményt sikerül megtudni (folytatva a korábbi példát: ha nem 100 főt kérdezünk, hanem 1000 vagy 3000 főt, akkor egyre pontosabb eredményre számíthatunk).
Közbevetőleg: a minta nagyságán kívül még egy tényező szükséges, hogy a vizsgálat valós eredményeket hozhasson: a reprezentativitás, azaz hogy a minta összetételének (legalább néhány ismérvet tekintve) meg kell felelnie az alapsokaság összetételének. Ez is nyilvánvaló: ha az ország politikai hangulatának felmérését célozzuk, nem vehetjük a mintát csak budapesti, egyetemet végzett nyugdíjasokból (vagy a kutatóintézet saját munkatársaiból). Ha egy cseppben keressük a tengert, akkor a cseppet valóban a tengerből kell meríteni.
Összefoglalva az eddigieket: ha bármiféle kutatás kerül elénk, legelsőként mindig célszerű megnézni, hogy milyen létszámú minta megkérdezésével készült az adott felmérés. Sajnos a médiumokban ismertetett vizsgálatok esetén csak nagyon ritkán közlik a módszertani ismérveket.
Márpedig itt a lényeg!
Az olvasó csak akkor lehet biztos benne, hogy a közölt adatok valós mozgásokat mutatnak, ha a változás mértéke nagyobb, mint a hibahatár. Konkrétan: az idézett kutatásban minden növekedés vagy csökkenés hibahatáron belül van, azaz kétséges, hogy valódi változásról van-e szó.
A kormányváltásra készülő erők tehát nem dőlhetnek kényelmesen hátra, a látszólag kedvező kutatási adatok másik ezer fő megkérdezésekor egészen másként is alakulhatnak. Ráadásul a választásokig még sok idő van hátra.