Horvátországjáró vagyok – és bár nincs olyan spéci autópálya kütyüm, amivel a fizetőkapukon átsuhanhatnék, mint a mentőautó, azt azért tudom, hogy hazafelé, Zágráb előtt a fölszaporodó autósor jobb oldalát kell megcélozni, mert ott vannak a bankkártyával fizetős kapuk, és bár várni kell valamennyit, mégsem annyit, mintha kesben fizetnék. Nem is szoktam érteni, kik azok, akik az utazásuk nagy részét a készpénzzel fizető kapuk előtt szeretik tölteni, de hát istenem, annyifélék vagyunk mi, emberek. A bankkártyás sor se rövid, de jó néhány van belőlük, és mivel mindig a másik sor megy, nem idegesítem magam azzal, hogy mennyivel gyorsabban. Ha átcikáznék, biztos azonnal történne valami, amitől megállna.
Várok; amennyire látom, előttem lengyelek, horvátok, szlovének. A sor feltűnően nem halad, valahol elöl, a haladási irányra merőlegesen, egyenruhás fiatalok futkároznak a sorompók között. A sorompó néha nyílik, mintha lódulnánk, majd csak odaérünk – nyugtatom magam. A másik sorban a velem együtt érkezők már eltűntek a porfelhőben. Ennyire azért nem szokott mindig a másik sor menni. Enyhe kanyart veszek, hátha látom, mi zajlik elől.
Elöl egy jegykezelő oszlop van. A mellette álló kocsi ablakából hadonászik egy kar az oszlop felé, kezében az autópályajeggyel, alighanem el szeretné érni, esetleg keresi benne a nyílást. Nem éri el. Kiszáll, odamegy, vizslatja az oszlopot. Tanácstalanul körülnéz, mutogatja az oszlop felé a jegyét. Semmi. Visszaszáll a kocsiba, hátratolat és közelebb navigálja magát az oszlophoz. Hosszan nézi, talán olvassa, és integet a keresztirányban futkosó fiataloknak. Az egyik odamegy, beszélnek, a fiatal mutogat az oszlopra. A sofőr átnyújtja a jegyét, majd vonakodva a bankkártyáját, közben inkább megpróbálna kiszállni, de annyira közel áll az oszlophoz, hogy nem nyílik az ajtaja. Mégsem szeretné odaadni a bankkártyát, de az oszlopba sem szeretné beledugni. Patt. Ő biztos tudja, miért nem akarja, ez az ő országa, az ő oszlopa. Szóváltás, majd mégis bankkártyabedugás és látványos aggódás. A bankkártya végül kibújik az oszlopból, és a sorompó kinyílik.
Ezeket a hosszú perceket végignézte a következő autós, aki becélozza az oszlopot, és megáll tőle a kartávolságán túl. Visszatolat, navigál, majd olvasni kezdi azt, amit az előbb végignézett. Kiszáll. A jegyet bedugja, majd int a keresztirányú fiatalnak, hogy nem lehetne-e mégis inkább másképp. Nem lehetne.
Nagyjából tíz autó van előttem. Mindegyikben látják, mi történik, mindegyik messze áll meg az oszloptól, mindegyik visszatolat, és egyiknek sem akaródzik a bankkártyáját benyomni az oszlopba. Odahívják a keresztirányú fiatalokat, alkudoznak, aztán megadják magukat, a sorompó fölemelkedik.
Mikor végre rám kerül a sor, már csak attól félek, el ne trafáljam az oszlopot. Dugom, húzom, sorompó emelkedik, legfeljebb fél perc. A visszapillantóból látom, ahogy az utánam jövő az ablakából kaszál a karjával, próbálná elérni az oszlopot.
Választópolgárok ők is, gondolom, és azt is, hogy náluk se jobb, de legalább tengerük van.