Katolikus hívőként mennyire hozta izgalomba, hogy Budapesten rendezik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust?
Sokféle katolikus hívő létezik. Lehet valaki hagyományos értelemben véve vallásos akár Karancslapujtőn, akár Budapesten, de lehet például olyan ferencpápista is, aki ráadásul vallásszociológus: ezért kötelessége reflektálni olyasmire is, amire egy hívőnek nem feltétlenül kellene, keresztény értelmiségiként pedig elvárható tőle a prófétai kritikus attitűd. Afféle „egyszerű hívőként” mégis abban reménykedem, hogy ez alkalommal is megtörténik a csoda, az átlépés az átpolitizált földhözragadtságból az emelkedettség pillanataiba.
„Ferencpápistának” nevezi magát. Az mit jelent?
Azt, hogy magával ragadott Ferenc pápa habitusa. Biztos vagyok abban, hogy félszavakból is megértenénk egymást, ha egyszer beszélgethetnénk. A felszabadítás teológiájának élő megnyilvánulása ő, még akkor is, ha nem deklarálta, hogy ehhez az irányzathoz tartozik. Márpedig minden gesztusában oda tartozik, annak erőszakmentes ágát képviseli. Vannak ugyanis jezsuiták, akik még a fegyveres ellenállás lehetőségét sem zárják ki. (Ferenc az első jezsuita pápa – a szerk.) A felszabadítási teológia kiáll a szegények, az elnyomottak, a kizsákmányoltak mellett. Érdekes, hogy a „kizsákmányolt” kifejezéssel a szocializmus idején, a politikai gazdaságtanban találkoztam utoljára, és most rendszeresen visszatér Ferenc pápa szóhasználatában. A Jézus-jelenségnek van egy szociológiai leírása, ebben Jézus baloldali, radikálisan szegénypárti politikusként jelenik meg. Számomra ez mindig nagyon rokonszenves volt. Rendkívül nyomaszt azonban a környezet, ami az eucharisztikus kongresszust is körülveszi. Megjelentek a plakátok az utcákon: „Találkozz Jézussal Budapesten!”. Vallásszociológusként kérdezem: hova is érkezik Jézus?
Miért, hova érkezik?
A nemrég meghalt Vitányi Iván, jó barátom és mesterem, a nyolcvanas évek elején felszólalt egy konferencián, ahol a szocialista kultúra volt a téma. Azt mondta, hogy a „szocialista” kiüresedett díszítőjelzővé vált. Ugyanez történt nálunk a kereszténységgel is az elmúlt tíz-tizenöt évben. Bár nem a semmiből fakadt ez, egyértelmű, hogy a mostani kormányzat felgyorsította a folyamatot. A keresztény-nemzeti ideológia kontextusába került a vallás, célból eszközzé alacsonyodott, beleértve az eucharisztikus kongresszust is.
Amennyiben?
Gégény Istvánt, a keresztény SZEMlélek portál katolikus lapigazgatóját idézem, akinek elemzése a Telex.hu-n jelent meg. És azért idézem, mert egyetértek vele. Arról ír, hogy mi mindent ki lehetett volna hozni az eucharisztikus kongresszus megrendezését megelőző, öt éven át tartó felkészülésből: „Mennyi elszalasztott ziccer, mennyi fel nem hevített szív, a szervezői hiányosságokon túl mennyi politikai ármánykodás, sárdobálás, helyezkedés, amit olyan szolgai reakciótlanság övezett, amely jól példázza, mennyire független az egyházi vezetés a NER érdekszférájától”. Az elemzés megmutatja, milyen kritikus attitűddel jellemezhető a keresztény értelmiségi. Kisebbségnek számítunk, még a szubkultúránál is kisebb kisebbségnek, de azért vagyunk. Persze, a kritika önmagában nem érdem, fontos, hogy megalapozott legyen.
Előfordult, hogy nem volt az?
Az előzmények erőteljesen átpolitizálódtak, összefonódtak kampányokkal. Ellenzéki ismerőseimtől hallottam olyan csipkelődéseket, hogy még a hívek többsége sem tudja, mi fán terem az Eucharisztia. Egyrészt elég sokan tudják, másrészt nem is lehet tudni. A katolikus szentmisében az úgynevezett átváltoztatás után – amikor megtestesül Jézus a kenyérben és a borban – a pap azt mondja: „íme hitünk Szent Titka”. Ez tényleg titok. Misztérium. Racionálisan értelmezni, ahogyan azt egy nem hívő szeretné, képtelenség. Az Eucharisztia bonyolult fogalom, ha Jézus metaforájának tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy Jézus valóban Budapestre érkezik.
Kint volt múlt vasárnap a Hősök terén, az ünnepélyes megnyitón?
Tévén néztem, vallásszociológiai szempontból a személyes részvételnél jobban érdekelt, hogy a közszolgálati Duna milyen módon közvetíti az eseményt, kik kommentálják a történéseket, és hogyan. Sokszor bejátszottak felvételeket, amelyek az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszuson – vagyis az első zsidótörvény évében – készültek. Nem lehet azt állítani, hogy direkt módon a Horthy-rendszert dicsőítették volna, de azt sugallták, hogy a mostani rendezvény annak a szerves folytatása. Kellemes meglepetésemre a szakértőnek felkért két katolikus pap, Gárdonyi Máté és Török Csaba ügyesen távolságot tartott 1938-tól. Kérdés viszont, hogy a szentmisét felvezető néptáncos-kulturális műsor – amely autentikus, de nem élő hagyományokat elevenített fel – mennyire illett az Eucharisztiához. Mennyire szólt a helyszínen lévő elsőáldozó gyerekeknek, a tévé előtt ülő „maguk módján vallásos”, vagy egyáltalán nem vallásos nézőknek? Mit adott a folklórműsor a vendéglátó városnak, Budapestnek, amikor hallható lehetett volna a mai nyelven megszólaló egyház is, például éppen az Eucharist együttes tolmácsolásában?
Idén tavasszal, amikor Ferenc pápa arról beszélt, hogy jön az eucharisztikus kongresszusra, mintegy mellékesen megjegyezte: ha már Budapesten van, miért ne látogatna el a szomszédos Szlovákiába is... Ebből aztán az lett, hogy nálunk csak néhány órát tölt, Szlovákiában pedig több napot. Mi történhetett?
Szerintem ebbe ne menjünk bele, félrevisz. Hiszen, ahogyan Ferenc pápa is mondta, Szlovákiába országlátogatásra megy, ezek általában két-három-négy napig tartó, több helyszínt érintő utak. Egészen más műfaj, mint egyetlen eseményen, egyetlen szentmisén részt venni. A Vatikán egy állam is, amelynek kifinomult diplomáciai szabályai vannak. A részleteket nem ismerhetjük.
A fideszes sajtóbirodalomban nem mindenki rajong Ferenc pápáért. Bayer Zsolt korábban „demens vénembernek” nevezte, aki „teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember”. Bencsik András közölte: a pápa „keresztényellenes magatartást tanúsít, amivel rendkívül súlyos kárt okoz a keresztény világnak”. Eljutnak ezek a vélemények a Vatikánba?
Igen, eljutnak. Minden eljut. A vatikáni hivatalban profi stáb dolgozik. Más kérdés, hogy az információk milyen szűrőn mennek át, mikor és miről tájékoztatják közvetlenül a pápát. Ezt nem tudjuk. Máskülönben nem kizárólag kormánypárti újságíróknak vagy politikusoknak vannak ellenérzései a pápával szemben, hanem katolikus püspököknek is. A magyar püspöki kar jelentős része tartózkodó módon viszonyul a pápához. Kirívó eset: a 2015-ös menekültválság idején, amikor Ferenc azt kérte a plébániáktól, fogadjanak be egy menekült családot, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök közölte, hogy a pápa nem ismeri a magyarországi helyzetet. Kiss-Rigó püspök mintha nem értesült volna arról, hogy Szeged egyik városrészében, a plébániához tartozó kultúrházban igenis befogadtak menekülteket.
A magyar kormány közben bőkezűen támogatja a katolikus egyházat, az eucharisztikus kongresszushoz kapcsolódó templomfelújításokra, beruházásokra és a rendezés költségeire – Fábry Kornél, a rendezvény főtitkárának elmondása szerint – mintegy 30 milliárd forintos költségvetési forrás jutott. Ez a körülmény mennyire játszik fontos szerepet a kormány és a Vatikán viszonyában?
Biztosra vehetjük, hogy fontos szerepet játszik. Amikor feltettem a kérdést, hogy hova érkezik Jézus az eucharisztikus kongresszus idején, erre is próbáltam utalni. A kormány részéről az egyházak megvételének kísérlete zajlik, az egyre növekvő számú katolikus iskolák például lényegesen jobb körülmények között működnek, mint az államiak. Ugyanakkor nem kizárólag az anyagi támogatás függvénye, hogy a különböző országok és püspöki karok mekkora lobbierővel bírnak a Vatikánban. A magyarok nem állnak jól.
Áder János köztársasági elnök az eucharisztikus kongresszusnak írt köszöntőjében Szent István intelmeit idézte: „a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”. Szépen hangzik, nem?
Nem szívesen kommentálom. Túl sok mindent hallottunk már. Orbán Viktor kijelentette Ópusztaszeren, hogy mindnyájan a turul véréből jöttünk, később meg azt is mondta, hogy a türk nyelvcsaládhoz tartozunk. Az álkereszténység hagymázas katyvaszba süllyeszt. Szeretném hinni, hogy Áder János ezúttal saját maga találta ki azt a szöveget, amit leírt, és őszintén is gondolta, a szívéből jött. Csak éppen már annyira megmérgezték a politikai légkört, hogy akkor se hisszük el neki, ha így van. Pontosabban: ehhez valóban csodaváró hit szükséges.
